Szolgálat 73. (1987)

Világiak - keresztény hivatás

gos képet teremtettek a hit lényeges elemeiről és a szentségi életről. Az

I. és II. Vatikáni Zsinaton pedig ő sugall és vezet, hogy tisztábban lássuk az egyház mibenlétét, hierarchiáját s a világhoz való viszonyát.

De a zsinat sem oldott meg minden problémát; dekrétumai újabb kérdéseket vetettek fel. Ismerjük a legfontosabbakat: Hogyan kell a gyakorlatban összeegyeztetni a péteri küldetésen alapuló pápai hatalmat és a többi apostolutód, a püspökök joghatóságát? Ehhez kapcsolódik az ún. harmadik világ egyházainak problematikája: mennyiben építhetik ki saját rítusaikat és életformájukat? Mit is kíván tőlünk az öku- menizmus valamint a nem keresztény közösségekhez való viszony? Miben áll a világiak hivatása és küldetése az egyházon belül s a világ felé 20 évvel a II. Vatikáni Zsinat után? — Az utolsó kérdés lesz az év végén tartandó Római Püspöki Szinódus témája.

Gyönyörű a zsinat világiakról szóló tanítása. Isten népének minden tagját „szeretetből eleve arra rendelte..., hogy Jézus Krisztus által gyermekeivé“ legyenek, megadta nekik a Szentlélek pecsétjét (vö. Ef 1, 5-12). „Választott nemzetség, királyi papság, ... tulajdonul kiválasztott nép“ vagyunk, hogy annak dicsőségét hirdessük, aki a sötétségből meghívott bennünket csodálatos világosságára (vö. lPét 2,9). Ennek ellenére feszültségek jelentkeznek világszerte az egyházban éppen a világiak szerepét és feladatát illetően. Egyes világiak, sőt papok nem is ismerik a zsinat idevágó határozatait (LG 31; AA 1; AG 21 és GS). Mások észre sem veszik, hogy sok szempontból változtatni kell az eddig megszokott s járt utakon és tüzzel-vassal ragaszkodnak a „bevált“ módszerekhez. A zsinat ugyanakkor azt is kimondja, hogy ma semmiképpen sem elegendő, hogy a világiak elvárják (s ezzel meg is elégszenek): A papok lássák el őket szentségekkel, s gondoskodjanak a hit terjedéséről. Ilyen értelemben megkérdőjelezhető sok pap beállítottsága is: Minden fáradság ellenére kényelmesebbnek, „egyszerűbbnek“ tűnik nekik, hogy minden vallási felelősséget magukra vállaljanak, mert így — talán öntudattanul — továbbra is uralkodhatnak a hívek felett, egyedül parancsolhatnak s dönthetnek. Mások demokratikus módszerek bevezetését sürgetik. Az egyháztörténelem tanúskodik is arról, hogy (Szent Ambrus megválasztásakor például) a nép szavazatától függött, ki lesz a város püspöke. De jogosan kérdezheti valaki, hogy ez e legfontosabb? Elég mélyre tekint-e ez a felfogás? A demokrácia hangoztatása kidomborítja-e a világiak méltóságát és feladatait? Van, aki a Katolikus Akció különleges csoportjainál (JOC, JUC stb.) kialakult modellt tartja a jövő útjának. A pap ezeknél „asszisztens“ (lelkipásztori kísérő). A világiak döntik el itt, hogyan is apostolkodjanak környezetükben: felnőtt keresztényekként élik életüket, akiket átjárt a Lélek ereje. Ismét mások elsősorban azért sürgetik a világiak bekapcsolódását a lelkipásztori munkába, mert nincs elég pap. Főként a teljes munkaviszonyban álló világiak feladatta

4