Szolgálat 73. (1987)

Tanulmányok - Szabó Ferenc: A keresztény lelkiség alapjai Pázmány Péternél

A Pünkösd utáni IV. vasárnapra írt prédikáoió (VII, 179-194) azt fejti ki, hogy minden cselekedetünket „Isten tisztességének“, vagyis Isten dicsőségének kell irányítania. Hogy e célra irányítsuk minden cselekedetünkben igyekezetünket, értenünk kell, hogy Isten mi végre teremtette a világot és minket. A hit tanítása alapján ezt mutatja meg Pázmány, szép kommentárt fűzve az ignáci Fundamentumhoz. Az ó- és újszövetségi írásokból vett idézetek mind Szent Pál szavait illusztrálják: „Minden a miénk, mi Krisztuséi vagyunk, Krisztus pedig Istené“ (1 Kor 3,22-23).

„Azt kívánnya tehát Isten tőllünk és az igaz okosság azt mutattya, hogy a mi végre Isten teremtett, arra igazítcsuk cselekedetinket, a mely czélra nézett Isten, mikor a világot fondálta és építette, arra aranyozzunk mi-is.“ (VII, 184) Mindent Isten nagyobb dicsőségére! - ezt az ignáci mondást világítja meg a továbbiakban a prédikáció. Pázmány arra is figyelmeztet, hogy a cél nem szentesíti az eszközt: „Noha tehát a gonosz jóvá nem lészen, bár jó szántunkból mivellyük is: de azért, a jó szándéknak és jó végre-nézésnek két csudálatos és felséges nagy ereje és hasznos tulajdonsága vagyon. Első az, hogy a minémű cselekedetek, magok mivolta- és természete-szerént, sem Isten-előt kedvesek, sem a mennyei boldogságban jutalmazandók nem volnának: ha azokat Istenre nézve és néki-való kedveskedésért cselekeszük, kedvesek, böcsül- letesek jutalmat érdemlők Isten-előt...“ Itt megint példák következnek: akár eszünk, akár liszunk, Isten tisztességére (= dicsőségére) tegyük. A házas ember, a szolga, a magas méltóságban levő, a betegséget vagy nyomorúságot

szenvedő stb. egyaránt az Isten dicsőségét tartsa szem előtt

..........Második

e

reje a tekélletes jó szándéknak az, hogy e-nélkül, Vanitas vanitatum, et omnia vanitas (Préd 1,2); akár-mely nagy és tettetes fáradságok csak hiúságok és Isten-előt nem kedvesek...“ (VII, 190) Pázmány itt röviden kitér egy kegye- lemtani problémára, amelyet G. Vasquez alapján hosszan tárgyalt grazi De Fide-traktátusában. Nem mondja azt, amit a hitújítók, hogy kegyelem nélkül minden cselekedetünk bűn, ha nem igazítjuk tiszta szándékkal Istenre; hiszen vannak úgynevezett „közömbös cselekedetek“ (actus indifferens-ek), amelyek hasznosak, alkalmatosak a mindennapi életben, tehát amelyek nem bűnösek; de jóságuk, Isten előtt érdemszerző értékük csak akkor lesz, ha nem „magad akarattyát és kedved-tőltését keresed“, hanem „ha Istenre-néző, ingyenes jó szándékkal“ munkálkodói. Ki van zárva tehát a hiú dicsőség, mert egyedül Istent illeti a dicsőség (soli Deo gloria, Him 1,17). „Valami jó vagyon bennünk, bizonyos, hogy Istentűi vagyon, a ki szerzi bennünk a jó akaratot és végbe viszi a jó szándékot (Fii 2,13), mert ő-nálla-nélkül semmit nem mivelhe- tünk (Jn 15,5)...“ (VII, 191) Mindezt, a kegyelem és a szabadság, a hit és a megigazulás kérdéseit Pázmány részletesen kifejtette De Fide-traktátusában, magyarul pedig a Kalauz XII. könyvében, válaszolva a protestánsok ellenvetéseire. A könyv végén arra az ellenvetésre, hogy Krisztus érdemeit kisebbíti a mi érdemeink hangsúlyozása, Kálvin szavait idézi, majd így következtet: „Én-is azért azt mondom, hogy a Christus érdemével nem ellenkezik a mi

36