Szolgálat 73. (1987)
Tanulmányok - Szabó Ferenc: A keresztény lelkiség alapjai Pázmány Péternél
kedett szerzetes magára is alkalmazta Aranyszájú Szent János mondását, amelyet Kapi Annának idézett: „mivelhogy... valaki az imádkozást nem gyakorolya sem az tekélletes jószágokban nem gyarapodik, sem a lelki életnek gyönyörűségét meg nem kóstolta...“ (11,5). Amikor a prédikációit időnként imádságokkal tűzdeli meg, vagy Jézus misztériumai előtt (karácsonykor vagy nagypénteken) imádó elragadtatással könyörög, nem retorikai fogással él, nem is pusztán Ágostont vagy Bernátot tolmácsolja, hanem a saját lelkét is kifejezi. Ugyanígy, amikor Kempis Tamást fordítja. Krisztus követését olvasva a hívő „lelki vigasztalást és isteni szolgálatra-való gerjedezést vészen“. És az ajánló sorok végén: „Adgya a mennek földnek Istene, hogy valakik ezt olvassák, lelki vigasztalással gerjedezzenek naponként az isteni szolgálatra“ (I, 208). Látjuk tehát, hogy az imakönyv, Krisztus követésének lefordítása, miként a prédikációk célja is ez: a hívek ájtatosságát isteni szolgálatra gerjeszteni. Ezzel a keresztény lelkiség alapjaihoz jutunk. Most ezt vizsgáljuk meg néhány prédikáció elemzésével. A keresztény lelkiség alapjai a prédikációkban A prédikációk mindig a „keresztényekhez“ szólnak, tehát minden rendű és rangú világi hívőkhöz. Ezért alkalmasak arra, hogy megvilágítsuk: miként látta Pázmány a világiak küldetését, lelkiségét, istenszolgálatát. öry Miklós már röviden bemutatta Pázmány lelkiségét, amelyet hármas nagy élmény jellemzett: Isten misztériuma előtti hódolata, Jézus-eszménye (a Lelkigyakorlatok Jézus-teológiájából eredően), végül a harcban álló és hódító Egyház képe. Ebből a hármas lelki élményből vonta le a gyakorlati következtetést: a szolgálat szükségességét.7 Pázmány lelki írásaiban és beszédeiben Szent Ignác Lelkigyakorlatainak fundamentumát magyarázza: „Az ember arra van teremtve, hogy Istent, a mi Urunkat dicsérje, tisztelje és szolgáljon neki, és ezáltal lelkét üdvözítse. Minden egyéb a föld színén az emberért van teremtve, és azért, hogy segítse őt a cél elérésében, amire teremtve van. Ebből következik, hogy az embernek ezeket annyira kell felhasználnia, amennyiben célja elérésében segítik, és annyira kell megválnia tőlük, amennyire akadályozzák abban...“ A vezérelv mögött pedig megsejtjük a Krisztus Királyról és a Két Zászlóról szóló elmélkedést, az ignáci Krisztus-követés paradigmáit. Pázmány az Imádságoskönyvben elsőnek a Miatyánkot kommentálta, hiszen ebben az Úr maga foglalta össze a sokaságnak és tanítványainak a leglényegesebbeket. Több beszédében a Miatyánk kéréseit variálja és magyarázza — Szentírást, az egyházatyákat (főleg Ágostont), a pogány bölcseket (főleg Se- necát) és a mindennapi tapasztalatot idézve. A pünkösd utáni XIV. vasárnapra szóló prédikációban (VII, 421—437) arról beszél Pázmány, hogy legfőbb feladatunk Isten országának keresése. Ez Krisztus parancsolata nekünk, ez a legszükségesebb, e királyság méltósága mindent felülmúl, hozzá képest „minden világi jók aprólékok és keveset érnek“. Különben is: Isten országa minden jót magában foglal; ha azt 34
