Szolgálat 73. (1987)
Tanulmányok - Szilas László: A barokk kori világi keresztények életéből
3. Az egyes korok vallási gyakorlatából is következtethetünk arra, hogy milyen lelkiség uralkodott a világiak körében. Érvényesül a kölcsönhatás elve: elsősorban a lelkipásztorok tanítják, oktatják, irányítják igehirdetésükkel a lelki életet, de a hívek is előterjesztik igényeiket. A lelkipásztor pedig észreveszi, hogy mi fogta meg hallgatói lelkét, és így ezeket a pontokat még jobban kidolgozhatja, szorgalmazhatja. A XVII—XVIII. századot barokk kornak is nevezzük. Vallásosságáról gyakran hallhatunk negatív ítéletet: szélsőségesnek és triumfálisnak bélyegzik. A valóság azonban bonyolultabb, árnyaltabb. Szeretnék kiemelni néhány vonást, hogy erről az oldalról is megközelíthessük a kor világi keresztényéinek lelkiségét. A barokk lelkiség hitvalló lelkiség. Az egész egyházban, papokban és laikusokban élt a tudat, hogy a hitet nem rejthetjük véka alá: hirdetni kell mindenkinek, magasba kell emelni. Ezt sürgette az új földrészeken felfedezett „pogányokkal“ szembeni felelősségérzet; erre ösztönzött a reformáció folytán kialakult harcias magatartás. De van mélyebb teológiai alapja is: Luther csak az Isten művét, az „opus Dei“-t emelte ki. A „sola gratia“ (csak a kegyelem) egyoldalú értelmezése feledtette az ember -közreműködését. Evvel szemben sürgette a katolikus teológia az „opus hominis“-t, az ember bevetésének fontosságát is: közre kell működnie a kegyelemmel. — Tagadhatatlan, hogy a barokk korban a hívek a hierarchia -ilyen 'irányú kezdeményezéseit nemcsak örömmel fogadták, hanem néha túlzásba is vitték. A barokk hitéletben fontos helyet foglalt el a Szentháromság. Hitünk alapigazsága soha nem állt annyira a hívek vallási életének középpontjában, mint a XVII—XVIII. században. Bizonyítják a prédikációs gyűjtemények, az imakönyvek és a számtalan Szentháromság-szobor, amit ebben a korban állítanak fel Európa szerte nagy- és kisvárosokban. E mellett jelentős szerepet kap a hívek életében az Oltáriszentség tisztelete és a szentek kultusza. A Tridenti Zsinat jelentős dekrétumokat hozott a szentségekről, s a protestánsokkal szemben meghatározta az idevágó katolikus tanítást. A megújulást szolgálta a Breviárium Romanum (1568), a M-issale Romanum (1570), a Martyrologium (1584) és a Rituale Romanum (1614). Növekvő gondot fordítottak a szentmise méltó és ünnepélyes végzésére, s mindinkább szorgalmazták, hogy a hívek rendszeresen járuljanak a szentáldozáshoz. Az Oltáriszentség tisztelete, érthető módon, egyre fontosabb szerepet kapott, s főleg a vallásos társulatok tagjai között terjedt. Míg a középkorban nagyon jámbor embernek számított az, aki évente háromnál többször áldozott, a barokk kori egyesületek, társulatok és testvériségek hivatalos ünnepein s a tagjaik halálakor tartott szentmiséken mindenki szentáídozáshoz járult. Erre a korra nyúlik vissza a gyermekek közös elsőáldozásának ünneplése is, valamint az a szokás, hogy ezt a húsvét utáni első vasárnapra, a „fehérvasárnapra“ tegyék. Ugyanakkor a latin nyelvű liturgia növekvő távolságot teremtett a szentséget kiszolgáló pap és a hívek között. Maga a szentmise is egyre (inkább a 28
