Szolgálat 73. (1987)
Tanulmányok - Szilas László: A barokk kori világi keresztények életéből
ményképét, a szellemében megújult papi nemzedék kialakítása érdekében pedig új típusú és egységes papnevelő intézetek felállítását rendelte el“ (II., 132-3). A katolikus teológiában a világiakról szóló tanítás szorosan összefügg az egyháztannal. Ezt pedig a barokk kor teológiája a Tridenti Zsinat tanítása és iránymutató döntései alapján dolgozta ki. Ott pedig elsősorban a pápai hatalomról, a primátusról volt szó, az egyház szervezetének magyarázatában pedig a hierarchiáról. A világiak, ha egyáltalán, csak mint hívek és így mint a lelkipásztorkodás tárgyai szerepelnek. Éppen ezért aránylag ritkán esik szó róluk az egyháztörténelmet összefoglaló művekben is. A katolikus megújulás vallásos életében nagy szerepet játszott Loyolai Szent Ignác szelleme és lelkigyakorlatos könyve. A lelkigyakorlatok a keresztények megszentelódésének útját egyengetik: Istenhez, az Isten szolgálatára vezetik őket. Mondhatjuk, hogy Szent Ignác a hit védelmét és terjesztését tűzte ki rendje, a Jézustársaság oéljául. Tagjait pedig éppen a lelkigyakorlatokkal képesítette a feladat betöltésére. Szellemének lényeges eleme volt az egyház szeretető és az egyház fejének szolgálata. Alapításuktól fogva ezt próbálták a jezsuiták mindazokba átültetni, akikkel csak kapcsolatba kerültek. Mindez akkor öltött nagyobb méretet, amikor tanítással kezdtek foglalkozni. Iskoláik mellett kezükbe került a papnevelés is, így lényeges befolyást szereztek az egész egyház vallásos életére. Az újkori egyháztörténelem tanítja, hogy tényleg iparkodtak közreműködni a hit védelmében és terjesztésében. Ezzel járultak leginkább hozzá, hogy a Tridenti Zsinat előbb említett főfeladatait az egyház megvalósíthatta, s ezáltal megújulhatott. 2. A hit teljes tanítására, az egyház szeretető re és védelmére összpontosított magatartásból megérthetjük, hogy a barokk kor laikusairól aránylag keveset írnak az egyháztörténeti összefoglaló művek. Ha azonban részletesebb kutatásba merülünk, és tekintetbe vesszük a XVI—XVIII. századi társadalmi viszonyokat, meglepő eredményekre juthatunk. Több országban észrevehetjük, hogy a világiak sok esetben módosították, befolyásolták sőt lényegesen meghatározták a hierarchia és a papság uralkodó szerepét. a. Az első ilyen hatalom a világi katolikusok kezében a kegyúri jog volt. A császár és a királyok maguk nevezték ki a püspököket, apátokat és más egyházi méltóságokat. E mellé lehet állítani a nemesség és egyes országokban a gazdag polgári réteg kegyúri jogát, mellyel plébániákat, kolostorokat, kápolnákat, iskolákat, szociális intézményeket alapíthattak, azokat hatalmukkal védték. Ök választották ki és helyezték hivatalukba a lelkipásztorokat, előírásokat és szabályzatokat alkottak számukra. Mindebbe a helyi püspöknek alig volt beleszólása. Óvakodnunk kell azonban attól, hogy túl gyorsan és pusztáp iriái szemmel alkossunk általános ítéletet erről a helyzetről. Középeurópai viszonylatban, s főleg azokban az országokban, ahol lábat vetett a protestantizmus, az ellen& 25
