Szolgálat 72. (1986)
Halottaink - Dr. Opálény Mihály (Sz. J.)
Szolgálati helyei: nevelő a Szent József fiúinternátusban Nagyváradon 1932 és 35 között, majd segédlelkész Szentjobban (1935—36). Hitoktató a nagyváradi Szent Vince leánygimnáziumban (1936—37) és plébános Érsemlyén az évtized utolsó három évében. 1940 és 44 között koadjutor majd plébános Kárásztelken. Ide szóló kinevezését a megboldogult Márton Áron püspök írta alá, mint apostoli kormányzó, nagy szeretőiébe és figyelmébe ajánlva ezt az ősi, nagy hagyományokkal rendelkező s azokat hűségesen őrző katolikus plébániát, amelynek messze földön híres Szentkereszt búcsúi kedvesek lehettek neki, lévén ez az időpont az ő születésnapja. 1944 és 1966 között Érkeserüben, s 1966-tól 1981. december 1-ig Váradszentmártonon volt plébános. Miután visszavonult nővérei körébe Gyulafehérvárra, csendes elmélkedéseknek szentelhette idejét, de meleg kapcsolata nem szűnt meg a nagyváradi egyházmegyével és annak papjaival. Soha senki sem mondhatott róla rosszat; a gonoszság, az ellenszegülés, a megtorpanás idegen fogalmak voltak számára. Mindig és mindenhol emberszerető, készséges, melegszívű, barátkozó, tisztánlátó és szellemileg pallérozott pap és ember volt. Egykori hatalmas ereje valahogyan Toldi Miklóst juttatta eszünkbe, akinek óriás termetében gyermekded lelkűiét és tisztaság lakozott, s ezzel hódította meg nemzedékek szívét, ezért ruházta fel a krónikás ilyen titulussal: „Jó Toldi Miklós.“ Jó Czimbalmos Lajos jó ember, jó pap és jó paptestvér volt. Temetése Szent Márk napján de. 11 órakor volt Gyulafehérváron. Confratres DR. OPÁLÉNY MIHÁLY (1944—1986) 1986. május 14-én ujjongó öröm lehetett a mennyben, hiszen nagy szenvedés után Mihály testvérünket örökké tartó boldogságra az atyai házba szólította Urunk, Istenünk. Ebből az örömből éltünk át egy keveset mi, akik ismertük őt, mellette lehettünk szenvedései hordozásában, majd elkísérhettük utolsó földi útjára 1986. május 27-én. Az Újpest-megyeri temetőben igen sokan voltak. Kérdezgették a kívülállók: kit temetnek? Ki lehetett ez az ember, akit ekkora szeretet, tisztelet vesz körül, de senki nem sír? Hogyan lehetséges az, hogy nem rohannak haza az emberek a gyászszertartás után, hanem hosszú sorba állnak? Mit akarnak? — Eljutni a sírhantig, mert a kezükben hozott virágszálakat, hálájuk, ragaszkodásuk jelét személyesen helyezik e jóságos testvér tetemére. Meghatódottan állunk és várunk, míg a virágtakaró egyre csak nő és nő, színesedik, formálódik, s szívünket a földről az ég felé emeli. Órákon át száll az ének az Úrhoz. A szülők, rokonok, paptestvérek, gyermekek, ifjak, felnőttek, a Patrona Hungáriáé Gimnázium tanárai és diákjai, a Jó barátok, az egészségesek és betegek (tolószékekben) egy szív és egy lélek! Úgy érezzük, ünnepelünk! Eláraszt bennünket a szeretet! Erősödünk egymás áhítatán, hitén! Békességben vagyunk együtt, s nem mondjuk, bár tudjuk, hogy ő erre adott példát nekünk. Tőle csak így méltó búcsúzni. Valaki intonálta a Te Deumot, s mintha csak erre vártunk volna, nagy örömmel csatlakoztunk, hiszen az Egyház is öröméneket zeng, ha egy lélek eljut az atyai házba. Kit temettünk? Egy igaz, jóságos testvért. Mi tette őt naggyá? A kicsi dolgokban való hűség! A fővárosban született 1944-ben. A piarista atyák nevelték középiskolás korában. Erről egy epizód; ő maga mesélte el: „Pogány János tanár úr gyakran „civódott“ velem. — Te, csibész, belőled talán még egy jó matematikus is lehetne. Természetesen csak piarista. Érted? Különben, különben nem érsz semmit! Pap-tanár, érted? — én azonban már akkor sejtettem, hogy nem szerzetesnek hív az isten.“ 99
