Szolgálat 72. (1986)
Tanulmányok - Mihályi Gilbert: II. János Pál az emberi méltóságról
Mihályi Gilbert II. JÁNOS PÁL AZ EMBERI MÉLTÓSÁGRÓL Századunk az ember elismerésének kora - jelentette ki Roosevelt elnök felesége, amikor 1948-ban az Egyesült Nemzetek megszavazta az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát. A II. Vatikáni Zsinat az első az összes zsinatok közt, amely munkásságának jó részét az emberre összpontosította. Itt már nem csupán a „lelkek üdvözítéséről“ beszélt az Egyház, hanem — egyre jobban felismerve küldetését — az egész ember szolgálatát jelöli meg feladatának. „Az ember személyi méltóságának egyre növekvő öntudata jelentkezik, és jogai valamint kötelességei egyetemesek és sérthetetlenek“ — jelenti ki az Egyház a Modern Világban című zsinati lelkipásztori okmány. A Zsinat szellemében II. János Pál az Egyház munkásságának központjául az embert jelöli meg, és egyre jobban körvonalazza az ember méltóságának jelentését, illetve annak gyakorlati következményeit. Ezekből a pápai gondolatokból szeretnénk néhányat bemutatni ebben a tanulmányban. Ki az ember? A hamis emberkép: embertelen humanizmus II. János Pál elsősorban azt keresi, hogy mi a helye az embernek a világban, illetve milyen megbecsülést kap napjainkban. A Szentatya erőteljesen rámutat, hogy a mai emberkép sokszor nem magasztos, az ember lealacsonyítását okozza: „Civilizációnknak talán egyik legnyilvánvalóbb gyöngéje az emberről alkotott elégtelen elképzelés. Kétségtelen, a különféle humanizmusok és az antropocentrizmus korában élünk. És mégis, paradox módon a legmélyebb aggodalmak kora ez. Az ember azonosságát és sorsát félti, hiszen korunk az embert eddig nem sejtett mértékben lealacsonyítja, az emberi értékeket idáig példátlanul lábbal tiporja.“ (A pueblai konferencia megnyitó beszéde, 1979. jan. 29-én.) Mi ennek a lealacsonyításnak a lényege? Erre is megfelel ugyanebben a beszédében: „Mi ennek a paradoxonnak a magyarázata? Azt mondhatjuk: ez az ateista humanizmus könyörtelen paradoxoné. Annak az embernek a drámája, akit megfosztottak lénye egyik lényeges dimenziójától, az abszolútumtól, és így a legsúlyosabb megcsonkításnak tették ki.“ Ugyanerre mutat rá Brasilia fővárosban a kormány tisztviselőihez intézett beszédben 1980. június 30-án: „Az ember nem iktathatja ki a természetfeletti Istent anélkül, hogy önmagát ne szakítaná el léte teljességétől.“ A pápa szerint az ember lefokozásának lényege az, hogy egydimenziós lénnyé nyilvánítják, és így elszakítják a „teljesebb ember“-ré válás forrásától. Isten tagadását csak az ember sínyli meg, ahogy látható korunkban az emberrel való ezerféle visszaélésben. Még saját vívmányai is sokszor veszélyeztetik 36
