Szolgálat 70. (1986)
Eszmék és események - Levelek a missziókból
ban későbbre kellett tennünk az elsőáldozást. Most márciusban pótoljuk a mulasztottakat. Az iskolák is szüneteltek két hétig. Február 7-én Calapanba kellett mennem. Előző nap, késő este érkezett a hír, hogy jó barátom, P. Spang SVD két bencés nővérrel és a katekétával együtt autószerencsétlenség áldozata lett. Teste annyira szétroncsolódott, hogy bebalzsamozni sem lehetett; 30 órán belül el kellett temetni. P. Spang igen buzgó missziónárius volt, 37 évei dolgozott Mindoróban és 1954/55-ben ő vezetett be engemet a missziós munkába. Nyolc órai dzsip-autózással éppen hogy odaértem temetésére. Sajnos még mindig nem tudom, kapok-e káplánt. Jelenlegi munkatársam ez év áprilisában továbbképző tanfolyamra megy. Azelőtt két káplánom is volt. Egyikük a területünkön levő büntetőintézet lelki gondozását látta ei. Mióta csak egy káplánom maradt, ez a munka is rám szakadt, s erre már nem jut erőm. A mangyan pogányok lelki ellátását mégis újra kezdtem. Ezt az évet különösképpen rájuk akarom fordítani. Kis központot szeretnék nálu>k felállítani, templommal és iskolával, hogy megkezdhessük a rendszeres evangelizálást. A sziget bensejébe vezető út már annyira elkészült, hogy a pogányok területét az esős időszakban is megközelíthetem. Nem halogathatjuk tehát misszionálásukat. Az ö segítésükre fogom fordítani a karácsonykor kapott adományokat. Isten fizesse meg jőtevőim nagylelkűségét! Imáikat kérem továbbra is ehhez a munkához. Halász Lajos SVD Sablayan, Occ. Mindoro 4303 Fülöp-szigetek 1936-ban, 15 éves koromban, mentem Tóth János soproni pappal Lourdes-be. Megígérte szegény forrón szeretett édesanyámnak, hogy két év múlva visszajövök. Volt ugyan 7 testvérbátyám, de egyedüli lány voltam. Jól tetszik tudni, mi történt azóta az egész világon. Az évek teltek és én ápoltam a kis öregeket, rendünk (A fájdalmas Szűzanya Leányai) szabályai szerint. Célunk az öregek gondozása, azoké, akiknek nincs senkijük és semmijük. Ezek felé fordulunk elsősorban és velünk vannak az Úrnak ezek a kedvesei. 1950-ben kérdezték meg franciaországi anyaházunkban, hogy ki akar menni misszióba, ki ajánlja fel magát erre. Akkora már teljesen felnőtt voltam és sok mindent megértettem. A szivem erősen dobogott, és még egyszer és teljes akarattal kimondtam szívem Szeretőjének a nagy lépést. 1950. szeptember 29-én jöttem hajóval. Egyedül jöttem Franciországban élő 11 magyar nővértársam közül, a többiek nem jelentkeztek. Most hatan vagyunk itt: egy angol, ír, egyiptomi, libanoni, jor- dániai és én, egyedüli magyar. Most kórházban dolgozom, főleg a betegek kötözése és injekciók adása a feladatom. „Téríteni“ tilos, így csak jó példánkkal hathatunk. De a betegek nagyon szeretnek. Hozzák gyermekeiket és azt mondják, hogy családjukhoz tartozom. A jó Isten titka, hogy mennyi szívbeteg fordul hozzám és 10 perc múlva már azt mondja, hogy jobban van, nem beteg többé. A nap is egész reggeltől estéiig (6-tól 6-ig) mosolyog ránk, mert itt szinte mindig tavasz illetve nyár van. Barassevich Anna Foyer International de Vieillards Moharrem Bey rue Tilom Alexandria, Egyiptom + Az idő most hűvösebbre fordult, elmúlt a rekkenő meleg, jobban lehet aludni. Nagyobb bevetéssel dolgozhatom én is kiterjedt vidéki plébániámon, a lelkek térítésén — ami a mai időkben még nehezebb feladat, mint régen. Hála Istennek sok hűséges 93
