Szolgálat 70. (1986)
Eszmék és események - Levelesládánkból
lógia jelentősebb képviselői szerint mind a „politikai teológia“, mind pedig a „forradalmi teológia“ elvont eszmélödésból születtek és főként az iparilag fejlett (s ezek között is első helyen az NSZK-beli) szellemi és társadalmi viszonyokat tartja szem előtt. A felszabadítási teológiák „teológiai helye“ pedig a szegény hivő nép. — Szerk.) — Mindenki „el van ragadtatva“ a Szolgálat legutóbbi számától. Kitűnőek a cikkek. „Nagylelkűen“ még azt is megbocsájtom, hogy a „Dél Keresztje Földéről“ nem velem írattátok a tanulmányt. Mannix érseket is ismertem személyesen, életrajzírójával, Bob Santamariával pedig levelező viszonyban vagyok. Hetente küldi szenzációs lapját, úgy hogy régi világrészem közállapotáról még mindig jól vagyok tájékoztatva. De mivel annyira kitűnő Teleki Béla beszámolója „Dél Keresztje Óriásáról — Ez volt Mannix“, minden rendben van! (Kanadai lelkipásztor) (Lelkipásztor:) Anélkül, hogy elveinkből egy jottányit is engednünk kellene, mai korunk szellemiségéből is vonjuk le az idők által nyújtott tanulságokat. 1) Tudjuk személyünket elválasztani az Egyháztól, amikor annak dicső múltjáról vagy végső győzelméről van szó. Ne azonosítsuk magunkat a végső időkben meg- dicsőülő Egyházzal, mert erre nézve Krisztus Urunk sem adott egyéni garanciákat. Senki sem képzelheti, hogy földi dicsőséget, gazdagságot vagy hatalmi pozíciókat ér el az Egyház révén. De akkor a helyi egyházban ne legyünk kiskirályok, hanem inkább „kis szolgák“. Ma igen furcsa volna, ha egy pap kiállna a templomajtóba, mondjuk éppen az aratás vagy más nagyobb munkák idején, nézve, hogyan vonulnak az emberek haza, hogy alkalmat adjon, hogy nagyokat köszöngessenek neki. Még jó, ha csak érdektelen kívülállónak tekintenék . . . 2) Szakítsunk azzal a felfogással, hogy a világ csak bűnös, a romlás kárhozatos fészke. Legyünk nyíltak a fiatalság, az értelmiség és a munkásság problémái felé is. 3) Inkább neveljünk .tanúságtétellel“, jó példával, imával és ha kell, szenvedésünkkel, mint kenetes szavakkal. A mindenbe beleszóló bölcs tanácsokkal nemigen szerzünk barátokat sem magunknak, sem vallási elveinknek. 4) Aki vezető beosztásba kerül, az a fegyelmi szabályokat ne tegye öncélúvá. A parancsokat is kérés és köszönet formájában fejezze ki, ne imperatívuszokban fogalmazzon, még kevésbé „futurum perfectumban“ (maga ide fog menni, ezt fogja mondani .. .). 5) A világi munkatársakkal való viszony se az legyen, hogy csupán „fejbólintó Jánosokat“ tűrünk meg magunk körül. Kívánalmaikat, szaktanácsaikat respektáljuk, használjuk fel. 6) Szakítsunk végre azzal a magyar hibával, hogy mihelyt valaki kissé kiemelkedőbb helyre kerül, már azt nézi, hogy mekkora úr. Ez már a századforduló korában is nevetséges volt, ma meg még kirívóbb. A hívek köztudatában úgy élünk mint a szeretet hirdetői, tehát azt gondolják: mekkora összetartásnak és szeretetnek kell lennie köztük! Annál nagyobb a kiábrándulásuk, amikor azt tapasztalják, hogy a városi pap lenézi a falusit, a káplánt a plébános, a plébánost a teológiai tanár, a tanárt az esperes, az esperest az aulista stb. Az Egyház nem fél a történelemtől és az abban lefolyó változásoktól. A lassúság nagyobb veszély. Az Egyház Isten megbízásából örökké hirdeti az ő kegyelmét, tanúsítja igazságát. De a maradandót csak akkor ragadjuk meg, ha rábízzuk magunkat a változásra. 90
