Szolgálat 70. (1986)

Halottaink - Balyi János (J. I.)

BALYI JANOS (1901—1985)

„Scientiae et pietati.“ A régi tanintézetek feliratával és jelszavával foglalhatjuk röviden össze Balyi Jánosnak, a váci egyházmegye gyémántmisés elhunyt papjának életét és működését. A „scientia“ jelzi a történelemtudományt, amelynek mindig kedvelője és művelője is volt, a „pietas“ pedig a lelkiélet ápolását és a lelkip’ásztori munka odaadó végzését.

1901. április 6-án született Szolnokon. 1924. július 7-én részesült Vácott a papszentelés kegyelmében. Háromévi hódmezővásárhelyi káplánkodás után 11 évig Kecskeméten volt Kovács Sándornak, a későbbi szombathelyi püspöknek munkatársa. Olvasottságát és sokoldalú szellemi érdeklődését jól kamatoztatta mint az Egyházközségi Tudósító szerkesztője. 1939-ben Tápiószelén lett plébános, majd hamarosan kerületi tan- felügyelő és kerületi esperes. A hitéletet hitbuzgalmi egyesületek szervezésével igyekezett felpezsdíteni. Az egyházi épületek sorozatos tatarozása mellett káplánjával, az azóta elhunyt Keszthelyi Péterrel együttműködve, letelepítette az Isteni Szeretet Leányait és beindította velük a polgári iskola működését. A község külterületén két templomot épített és ezzel lehetővé tette a hamarosan önállósuló két községnek: Tápió- szöllősnek és Újszilvásnak plébániává alakulását. Áldásos működését az internálás szakította félbe. 18 hónapot töltött Kistarcsán, majd 1954-tól 1963-ig plébánosi tevékenységét, gyengülő egészséggel, de töretlen buzgósággal Tápióságon folytatta. Mint jó gazda, ott is mindent tatarozott, mindent rendbe tett, főleg azonban a hitélet megszilárdításán fáradozott. Volt híveinek hálás szeretete szépen megnyilatkozott abban is, hogy halála alkalmával a templomban kitett gyászjelentést valósággal elborították a kegyelet virágai.

1963-ban nyugdíjasként szülővárosába vonult vissza. De ez a nyugdíjas állapot sem volt számára a tétlen pihenés ideje. A folyamatosan végzett lelkipásztori kisegítő munka mellett, engedve régi érdeklődésének a történelem iránt, 10 évig tartó alapos kutató munka után megírta Szolnok város és megye monográfiáját és ezzel megnyerte a 600 éves Szolnok e célból kitűzött pályázatát. Ennek egy része nyomtatásban is megjelent a Váci Egyházmegyei Almanach II. kötetében „Adatok és események Szolnok megye egyháztörténetéből“ címmel. Szép bizonysága ez a monográfia annak, hogyan lehet értékesíteni a nyugdíjas éveket.

Amikor aztán testvérei sorban kidőltek mellőle, ereje fogytán, 1978-ban a székes- fehérvári Szociális Otthon lakója lett. Értékes egyénisége minden szerénysége ellenére ott is kitűnt és mint az igazgató helyettese éveken át közreműködött az Otthon vezetésében, sőt az igazgatóváltás átmeneti időszakában ő volt az Otthon megbízott vezetője. Rendszeresen és hűségesen kivette részét a templomi gyóntatásból és főleg nagy szeretettel látogatta beteg paptársait, külön készülve a velük való beszélgetésre, alkalmazkodva kirvek-kinek érdeklődési köréhez. Utolsó heteit egyre gyengülő állapotban töltötte, míg aztán 1985. október 12-én amilyen csendesen élt, olyan csendesen hunyt is el. Temetését okt. 21-én dr. Bánk József érsek-püspök végezte. Nem Szolnokon a családi sírkertben akart nyugodni, hanem a fehérvári papi temetőrészben öreg paptestvérei között. Találóan alkalmazta rá volt káplánja a temetési beszédben a régi mondást: „A fák állva halnak meg.“ Ö is élete Végéig a lehetőségek szerint hűségesen helytállt a papi szolgálatban.

Csendes, szerény egyéniségét mindenki becsülte és szerette, aki csak közelebbről megismerte. Temetése alkalmával mondta róla egy Otthonbeli paptársa: „Szentéletű ember volt, soha senkire nem mondott rosszat, soha nem jött ki a sodrából.“ Volt házvezetője, aki 25 évet töltött mellette, szintén azt mondta, hogy 25 év alatt egyetlen hangos szót nem hallott tőle. Nemcsak azért, mert amúgy is gyönge hangja volt, hanem azért, mert minden helyzetben tudott magán uralkodni. Készséggel állt mindenkinek rendelkezésére. Még az Otthonban is nemcsak a kápolna híres Maulbertsch-fres103