Szolgálat 69. (1986)

Tanulmányok - Péteri András: Találkozás a Feltámadottal

nek (beleértve mi magunkat is) — szüksége van egész emberi valóságát, azaz tapasztalati világát érintő megnyilvánulásokra, amelyekben felismerheti, hogy Jézus „megláttatja“ magát: él. Nincs kétség, bogy a negyven nap tanúinál ez a tapasztalat az érzékszervek közvetlen tevékenységét is magába foglalta. Pálnál rendszerint kiemeljük, hogy a Feltámadott rendkívüli módon, valószínűleg nem az érzékszervek útján közölte magát vele Damaszkusz kapui előtt. Ez a sajátosság mintegy felejteti velünk azt a lélektani tényt, hogy a legfen- költebb misztikus élmények is igazi tapasztalatok. Valóságjellegük semmivel sem kisebb az érzékszervek útján szerzett ismereteknél. Ezenfelül Pálnak volt még egy, más szintű tapasztalata is: Szent István vértanú és a többi üldözött keresztény rendíthetetlen kiállása, tanúskodása. István nyitva látta az eget, s az Emberfiát az Isten jobbján (ApCsel 7,56). Magatartásukban nemcsak a szenvedő, de az élő, éltető Krisztus hatalma is megnyilvánult! Kitörölhetetlen benyomást gyakoroltak a megkövezők ruháját őrző Saulra, aki látta és hallotta Istvánt.

A másodkézből tapasztalók útja hosszabb lehet, mint az első kézből merítőké. A Feltámadott felismeréséhez azonban egyik tapasztalat sem elegendő. Már az evangélisták figyelmeztetnek erre. Máté jelentését (28,17) és Lukács szavait (24,41) olvasva nyilvánvaló, hogy a külső hatások mellett az ember benső világának nyitva kell állnia az örömhír befogadására, egyébként nem jut el Jézus felismeréséhez. János kifejezetten tanítja, hogy a látás még nem hit, azaz nem a teljes találkozás a Feltámadottal (Jn 20,29). Jézus feltámadása ugyanis nem evilági visszatérés. Egész emberi valósága helyeződik új, isteni dimenzióba. A tényt, hogy ő az Úr, aki az Atya jobbján ül, csak hinni lehet, öt látni nem. A tapasztalat valamiképpen késztethet erre, mint Pétert a csodás halfogásnál, Tamást a sebek tapintásánál. De csak az Atya kegyelme adhatja meg a felismerés boldogságát. A negyven nap tanúi éppenúgy, mint Pál rendíthetetlen hitükről tanúskodtak! Annak hittek, aki legyőzte a halált (2Tim 1, 11-12). Ezen a közös, szilárd hiten egy sorban állnak a negyven nap tanúi és Pál.

A hit felismeri és elfogadja, hogy a tanító, szenvedő és megdicsőülő Jézus egy és ugyanaz, tovább él tagjaiban, az egyházban. Ehhez tartoznak a negyven nap tanúi, akiket a Lélek tüze keresztel meg. Ebbe lép be Pál, akire Ana- niás önti a keresztvizet (ApCsel 9,19). Valódi életközösség jön létre Jézus és tagjai között (Róm 6,8), tanítja később: „Ö a testnek, az egyháznak a feje“ (Kol 1,18), mi pedig „mindnyájan egy Lélekben egy testté lettünk a kereszt- ségben“ (1Kor 12,13). Kifejezi, hogy a kegyelem fényében felismerte, elfogadta: az üldözött keresztényekben Jézus él, működik! Ez a közösség nyilvánítja ki és hatalmazza föl Pált, arra a munkára, amelyre az Úr rendelte (ApCsel 13, 2-3; 15,2-12). S ez a közösség kezeskedik végül is arról, hogy Pál is hiteles tanú.

S evvel elértünk egy döntő kérdéshez. Honnét tudták a többi apostolok, a „negyven nap" tanúi, hogy Pál szintén megtapasztalta az élő Jézust? Ugyan23