Szolgálat 69. (1986)
Tanulmányok - Farkasfalvy Dénes: A feltámadás a Máté-evangéliumban
feltámadt Jézussal való többszörös találkozás anyagát sűríti bele. Ezt azonban mesteri módon viszi végbe. Elsősorban a „minden" (pás, panta) szó négyszeres használatára kell figyelnünk. E négy „minden“ köré csoportosul és összpontosul most a Máté-evangéliumban már előzőleg is többszörösen kihangsúlyozott egyetemesség. Az első „minden" az isteni hatalomra vonatkozik: az Atya minden hatalmat Jézus kezébe tett. Amivel Ö most rendelkezik, az maradéktalanul képviseli az isteni üdvözítő szándék és hatalom teljességét. A feltámadt Jézus mint az üdvtörténet egyedüli örököse jelenik meg: az égen és a földön ö az egyetlen „Közvetítő Isten és ember között“ (Him 2,5). Az a kis tanítványsereg, amelyet Ö a hatalom teljességének birtokában világtérítő útjára bocsát, hasonló egyetemesség és kizárólagosság igényével indul el. A második „minden" az emberi közösség egészére vonatkozik: minden nép tanítását kapja feladatul a tizenegy. Izrael nemzeti-faji korlátái ledőlnek, az Isten népe végérvényesen kinyílik az egész emberiség felé. Az üdvözítő szándék mindenkit felölel és hív mindenkit Krisztuson és apostolain keresztül. Most végső alapjaiban nyilvánul meg mindaz, amit Máté már annyiszor hangsúlyozott: ebben a jelenetben válik igazán érthetővé, hogy Jézus az emberiség eszkatológikus Bírája (25. fejezet). De az apostolok szerepe is, akik tizenkét trónon ítélnek az új Izrael tizenkét törzse fölött (19,28). A harmadik „minden“ a hithirdetés tartalmára utal: mindaz, amit Jézus az apostoloknak tanított, továbbadásra vár. Az evangélium utolsó mondatai magát a bezáruló írásművet, mint isteni üzenetet, mint az Üdvözítő (és egyetlen üdvözítő) tanításának összefoglalását adják át az emberiségnek. A szöveg erősen aláhúzza az Úr tanításának törvényhozó jellegét: „Tanítsátok megtartani mindazt, amit parancsoltam nektek.“ Ahogy ezt a Hegyi Beszéd többszörösen hangsúlyozta, egy második Mózes, sőt igazában maga az isteni Törvényhozó Közvetlenül nyilatkoztatja ki magát. A könyvet tartó Úr Krisztus (Pantokrator) ókeresztény ábrázolása mindenekelőtt ezt az evangéliumi szakaszt idézze tehát eszünkbe. A negyedik „minden“ a hátralevő történelmi idő teljességét fogja össze: mindennap a világ végezetéig. De itt nemcsak a kronológiai idő kiterjesztéséről van szó. A mondat állítása Jézus időkfeletti és időkön uralkodó jelenlétére vonatkozik: „Én veletek leszek." Ezekkel a szavakkal — talán nem hat túl profánnak, hogy egy filmcímre emlékezünk — valósággal „megáll az idő": a tanítványoknak megjelenő Jézus jelenvalóságát, hatalmának, tanításának, működésének egyetemes 'kiterjedését mint egyre folytatódó, soha el nem múló tényt közli. Most értjük meg, hogyan mondhatta még feltámadása előtt: „Az én igéim el nem múlnak“ (24,35). Az Ó személyes, élő valósága vált egy- szersmindenkorra az emberi történelem maradandó központjává, kovászává, üdvösségszerző dinamizmusává. A hatalma teljét közlő örök Krisztus alakja, akit a tizenegy tanítvány körülvesz, mint egy irodalmi élőkép összefoglalja és egyszersmind lezárja az evangéliumot. 19
