Szolgálat 71. (1985)

Tanulmányok - Fila Béla: A lélek útja Isten felé

„látóhatára“ felé fordulunk, amelyben azok vannak, s amely lehetővé teszi azokat. A léttapasztalat minden emberi tapasztalat végső, megmérhetetlen, csak értelmezhető mélysége. A létet csak feszült figyelemmel, csodálkozással, elmélyült összeszedettséggel, a „semmire" (semmi másra nem) nyitott összpontosítással ragadhatjuk meg. Amit így megtapasztalunk, azt aztán fogalmilag földolgozhatjuk, érzelemmel és akarati törekvéssel átölelhetjük. Az természetes, hogy ezt az abszolút létet szimbólumokba, rejtjelekbe, képekbe öltöztetve fejezzük ki.

Az abszolút lét már Isten jelenlétét, közvetlenségét jelzi. Igazán Jézus tanított meg minket és bátorított arra, hogy élettapasztalatunkat, léttapasztalásunkat mint Isten megtapasztalását értelmezzük. Jézus adott értelmet — Istenre irányuló értelmet — az élet önmagában meghatározatlan sokféleségének. Tőle tudjuk, hogy az élet útja biztosan Isten végtelenségébe vezet. A bűn — bűnbánat révén — Isten irgalmához juttat. A jóság Isten jóságának kinyilvánulása. A szenvedés és a halál Istenhez vezető szűk és meredek út.

A tapasztalatnak anyaga és formája van. Anyagnak nevezhetünk mindent, ami bármiképpen adott vagy adva lehet. A meghatározás lényege a forma: hogyan dolgozzuk föl, hogyan értelmezzük mindazt, ami van és ami történik. A keresztény ember íétélményét, hittapasztalatát Istenre vonatkoztatva éli át. Nem a fogalmi kifejezés, vagy az érzelmi melegség, vagy valamilyen törekvés ragadja meg Istent, hanem az ezekben bennfoglalt tapasztalat. A lelki élet alapjában véve tehát nem más, mint létezésünk mély átélése, megtapasztalása, Istenre való vonatkoztatása, mint végső alapjára és ihletőjére.

Az emberiség léttudata, létértelmezése ma már igen magas szintet ért el, ezért kell a lelki életet is ezen a szinten megfogalmazni és értelmezni. No meg azért is, hogy elkerüljük a lelki élet kerülő és tévútjait, és minden ember számára lehetővé tegyük a valóságos élet útján az Isten felé irányulást. Aki az élet útját járja, egyben az Isten felé vezető utat járja. Aki a valósággal érintkezik, az érintkezik a valóság abszolút és személyes alakjával is. Aki a történelemben él, annak bármely korszakában, az valóságosan találkozik Krisztussal mint ígérettel vagy beteljesült valósággal. Aki úton jár, az útja végén kikerülhetetlenül találkozik azzal, aki elindította az úton, és aki vele volt titokzatosan, csak talán nem figyelt eléggé. És aki netán rossz úton jár, egy idő múlva azt is tudja, hogy útja nem vezet sehová, és a jó útra kellene térnie. Mindenki lelke legmélyén tud az élet helyes útjáról, a boldogság útjáról, mégha valami ok miatt nem is jár ezen.

III. Konkrétabb utak

Ha a lelki élet alaptapasztalatát közvetlenebbül fejeznénk ki, akkor föl kellene sorolnunk az alapvető embert megnyilatkozásokat. Elsősorban az össze- szedettséget, az elmélyülő csendet, a szív tisztaságát, a bűnbánatot, az örömet, a termékeny magányt, a várakozást, reménységet és még igen sok mindent, az emberi létezés fénylő bensőséges elemi tapasztalataiból. Ekkor kide8