Szolgálat 71. (1985)
Tanulmányok - Siegfried Muhrer: Laikus, légy az, ami vagy!
jairól, az Isten népéről szólok. Sajnos a laikus kifejezéshez idők folyamán valami lekicsinylő mellékíz tapadt. Eredetileg ennek a szónak megtisztelő jelentése volt, amire a papok és a szerzetesek is büszkék lehetnek. Ugyanis mindenek előtt ők is „Isten népe“, „laos theou“, ahogy Szent Péter írja (1 Pét 2,10), és csak második helyen — jóllehet ez is lényegükhöz tartozik — klerikusok (papok), illetve szerzetesek .1 Erre emlékeztet Szent Ágoston szava: „Ha félelemmel gondolok arra, ami értetek vagyok, vigasztal az, amiben egyek vagyunk. Értetek vagyok püspök, veletek keresztény (vobis episcopus, vobiscum christia- nus).“ A „laikus“ kifejezésre mégis szükség van, amikor meg akarjuk különböztetni a híveknek azt a részét, akik nem tartoznak a papokhoz, illetve a szerzetesekhez. A hivatalos zsinati nyelv is használja ezt a kifejezést a „Lumen Gentium“ konstitúció 31. pontjában, bár nem ontológiai, hanem tipológiai értelemben. Karl Rahner és Urs von Balthasar szerint a „laikus állapot" — bizonyos értelemben, jóllehet nem mindig — a „fő állapot“, mert őket szolgálja a „hivatali papság" és azok is, akik az evangéliumi tanácsok szerint élnek. Urs von Balthasar szerint „az evangéliumi tanácsok szellemében élők feladata, hogy imádkozzanak és áldozatot hozzanak a „laikusok“ tökéletesedéséért, az egyházi tisztség pedig arra kötelez, hogy a hitre nevelje és ebben megőrizze a híveket.“2 Ehhez fűzzük hozzá fohászunkat: jussanak szavai minden fülbe és váljanak valósággá! Búcsú a két út elmélettől. - Évszázadokon keresztül azt hirdettük az egyházban, hogy az örök üdvösséghez két út vezet. A régi felfogás úgy magyarázta a Máté 19,16-22 szakaszt, hogy az Evangélium két utat mutat az üdvösség elérésére, amelyek közül választhatunk: a „tökéletesség útjá“-t (a papok, a szerzetesek és néhány kiválasztott számára) és a parancsolatok puszta megtartásának az útját (a többi keresztény számára, akik megelégszenek azzal, hogy éppen elkerüljék a poklot). Ennek a felfogásnak a II. Vatikáni Zsinat végérvényesen véget vetett.3 A „két út elmélet“ éppúgy talajt adott a minimalista kereszténységnek, mint egyéb tévedéseknek. Túl nagy különbséget tettek a tanító és a tanítást befogadó egyház között; ez utóbbiakra a misz- sziós feladat és az ige hirdetése alig-alig vonatkozott. A laikusokra általában a világi szolgálatokat bízták, míg a lelkiség előmozdítása az egyházon belül csupán a papok és a szerzetesek feladata volt. Bár a Zsinat a laikusok egyik jellemzőjeként említi, hogy a világban élnek (indolis saecularis, LG 31), a Német Püspöki Karnak a legközelebbi Püspöki Szinódust előkészítő tanulmánya mégis óv attól, hogy a laikusok világi jellegét túlzottan kihangsúlyozzák. Ugyanis könnyen tévedésekhez vezethet, ha túlságosan leegyszerűsítjük a világiakat és a tisztségviselőket megkülönböztető sajátosságokat. Mielőtt a különbözőségeket néznénk, vizsgáljuk a közös alapot. - Amikor mint megkeresztelt és a Szentlélek által megjelölt „laikus öntudatom“ mottóját keresem, önkéntelenül egy német egyházi 44
