Szolgálat 71. (1985)
Tanulmányok - Claude Dagens: Mai lelkiségi mozgalmak
lezettségeikben, s ily módon tanúságot tegyenek erről a szeretetről. A „kon- szekrált“ (szerzetesi) élet — amint tanítja a pueblai dokumentum (742) — „profetikus módon hirdeti isten és az ember kommuniójának legmagasabbrendű értékét“. A dokumentumnak ez a megfogalmazása jól kifejezi a modern ember vágyait. A kommuniónak ez az erős követelménye magyarázza azt is, hogy a megkülönböztetést gyakran közösségben gyakorolják: a közösség mint olyan hordozza a Lélek hívásait és sugallatait. A karizmatikus megújulás mozgalmaiban számos csoport rendszeresen gyakorolja ezt a közösségi megkülönböztetést: igyekeznek megkülönböztetni mindenki egyéni karizmáit és lehetővé tenni, hogy azokat a közösség javára kamatoztassák. A közösségi jelleg ezen erős hangsúlyozásához gyakran társul egy olyan személyes és egyszersmind hatékony tekintély, vezetés, amely a csoport, illetve az intézmény életét meghatározza. Minden egy karizmatikus személyiségtől indul el, őbenne összpontosul a tekintély. A szoros kommunió is gyakran erre az erősen személyes jellegre vezethető vissza. Ez a jelenség nem teljesen negatív: jó dolog, hogy a lelki célkitűzést olyan férfiak és nők testesítik meg, akik ennek szentelik egész életüket. Különben is a szentek gyakran olyan férfiak és nők, akiket Isten testvéreik szolgálatára új karizmával ajándékozott meg, vagy arra hívta meg őket, hogy magukat új formákban fejezzék ki. Gondolhatunk itt Assisi Ferencre, Avilai Terézre, Páli Vinoére vagy más rendalapítóra. b. A kiegyensúlyozott megkülönböztetés feltételei A kommuniónak és a személyes jellegnek ezek az összetevői alkalmat adhatnak túlzásokra és eltévelyedésekre is. Én most nem akarom elemezni a vallási intézmények történelmében előfordulható torzulások számos fajtáját. Inkább bemutatom azt a két elengedhetetlen feltételt, amelyek lehetővé teszik a kiegyensúlyozott megkülönböztetést: az egyén magányának integrálását, valamint az intézmény kollektív tudatát. A személytelen emberi kapcsolatok élménye erős szomjat ébreszt a kommunió után. A vallási kommúnió azonban soha nem zárhatja ki a magányt, ebben valósul meg ugyanis a személyes szabadság egyik lényeges összetevője. A Szentlélek senkit sem kényszerít arra, hogy valamiféle szemlélődés által önmagától megfutva meneküljön Isten oldalára; de arra sem, hogy másoktól fusson, meneküljön egy csalóka nagylelkűségbe. Amikor valaki egy intézmény sajátos karizmájának megfelelően Istennek és testvéreinek szenteli életét, lehetővé kell válnia számára, hogy Isten előtt lojálisán elfogadja saját magát, és szabadságát elkötelezze az intézmény karizmájának megfelelő tevékenységben. A szabadságnak ez az elkötelezése egy bizonyos magány is: mindenkinek saját magának kell kimondania az „igent“ és megkülönböztetni mindazt, amire Isten hívja. A nehézségek általában elmélyítik ezit a magányt és be- tölthetik azoknak a lelki megpróbáltatásoknak szerepét, amelyek érlelik a szabadságot. 2 17
