Szolgálat 71. (1985)

Halottaink - Dr. Lékai László Esztergom bíboros érseke (Paptestvérei Krisztusban)

odaér, körülnéz, s csak ennyit mond: „Na, ja! — ez volt a szavajárása —, így képzeltem.“

Egyik volt közeli munkatársa pedig így jellemzi:

„A mai ember számára egyik legnagyobb kincs az idő. Mindenki siet, ha nem éppen rohan. Aki időt nyer, életet nyer. És aki időt ad, életének egy darabját adja. Lékai bíboros atyának mindig mindenki számára volt ideje. „Nem ismerte az órát“, vagy legalábbis nem használta. Plébános korában a káplán, később a titkár fő gondja volt: figyelni az órára és beosztani a főnök idejét. Az ő számára ugyanis az ember volt a legnagyobb érték éspedig mindig az, aki jó szót, eligazítást, probléma- megoldást, de nagyon sok esetben puszta meghallgatást várt tőle. Plébános korában —• különösen Balatonlellén — a magukra maradt, panasszal telt szívű emberek egymásnak adták a plébánia kilincsét. Ajtója a szó szoros értelmében mindig mindenki számára nyitva volt: szobája kulcsa elveszett, s ő nem gondoskodott pótlásáról. Minek? Úgyis bejöhet mindenki, aki csak akar. Később csak bővült a segítséget és meghallgatást váró emberek sora.

Különös szeretettel keresték fel a paptársak, akik mindig megbízható „szakmai“ eligazítást kaptak tőle. Ez főleg balatonparti plébánossága alatt szinte mindennapos vendéglátást is jelentett, különösen a nyaralási idényben. Plébánosi asztalához mindig szíves készséggel invitálta az érkező vendéget.

Balatonmelléki esperessége idején a havi rekollekciók tették színessé a kerület papságának életét. A derűnek és lelki komolyságnak nagyszerű ötvözetét hozta létre. Ha nem ő tartotta az elmélkedést, példaadó figyelemmel, esetleg reflexióval kísérte, és a komolyan vett csendes elmélkedés után elsőnek térdelt a gyóntató atya imazsámolyára. A közös ebéd alkalmat adott nemcsak a lelkipásztori problémák megbeszélésére, hanem a jóízű anekdotázásból fakadó derűhöz is.

Másik nagy kincsünk: az idegeink. Lékai bíboros atya szinte hősies türelemmel állt rendelkezésre, viselt el emberi gyengeségeket, sokszor durvaságokat; teljesített lehetetlen kéréseket, szolgálta a barátságot, fogadta el a barátság- talanságot. Mindkettőből bőven jutott neki.

Veszprémből Esztergomba való távozásakor jegyezte meg egyik paptestvér:

— Mindig azzal biztattam magamat, hogy ha nem is az első, de legalább a második legjobb barátja én vagyok. Csak az a pechem, hogy az egyházmegyében még 300 pap gondolja ugyanezt.

Ez a megállapítás lényegében igaz volt. A külföldi utakról küldött 5—600 vagy még ennél is több képeslap igazolja, hogy barátait szívében hordotta.

Ezért a széles „baráti körért" főpapi működésében sokféle barátságtalanság elviselésével, sok belső fájdalommal, de mindig türelmes lélekkel fizetett. Nagyon megértette az embereket gyarlóságaikkal együtt.

Ez a látszólag mindig nyugodt ember igazában mindig az alkotni, segíteni akaró emberszeretet nyugtalanságában égett. Lelke, szelleme állandóan tele volt —, kedvenc kifejezésével élve — „lüktető élettel". így karolta fel plébános korában a társadalom peremére került szegényeket, kiközösítettéket, majd a betegeket, testi, lelki sérülteket, végül pedig a többgyermekes családokat, akiknek balatoni villák bérelésével biztosított ingyenes nyaralást a Balaton-part üdülőhelyein.

Az anyagilag rászorulók kérését sohasem utasította el, de fáradhatatlan volt azoknak a szerepléseknek vállalásában is, amelyekkel a lelkipásztorkodó papságnak nyújthatott segítséget. Ezért csak a legritkább esetben jutott neki esztendőkön át egy-két pihenő vasárnap. .

Egészséges humora — amit egyenesen kegyelemnek kell tartanunk — sok ember szívét melegítette fel, és sok megoldhatatlannak látszó feladatot oldott meg. Kéréseivel sokszor komoly anyagi segítséget, de nem ritka esetben megalázó visszautasításokat vághatott zsebre. Ennek ellenére sohasem veszítette el kedvét, alkotókészségét.

100