Szolgálat 68. (1985)

Tanulmányok - Benkő Antal - Jálics Ferenc: Dél-Amerika prófétai egyháza

I. Közös eredet

Las Casas 1502-ben, alig pár évvel Amerika fölfedezése után, hajózott a mai Venezuelába. A „megbízottak“ (encomendeiros) közé tartozott. Feladatuk volt, hogy meggyökereztessék a kereszténységet: a portugál király hatalma alá vessék és megkereszteljék a bennszülötteket. Az Ibériai-félszigeten a mórokkal folytatott százados harcok folyamán hitük és nemzetiségük egybefor- radt. Mindannyian tagjai voltak az egyháznak és az államnak, mindkettő — legalábbis elvben — egyet akart: keresztény társadalmat építeni. A pápai bullák megerősítették ezt a tudatot a vezetők és a nép lelkében. A kereszténység terjesztése érdekében a portugál király, Krisztus-rend Nagymestere, s nemsokára a spanyol uralkodó is, birtokába vehette az újonnan felfedezett területeket.

A gyakorlat azonban hamarosan más képet mutatott. A fiatal Las Casas megrökönyödve látta, hogyan kényszerítik rabszolgasorsra az indiánokat. Az ürügy sokszor a kereszténység volt: csak erős kézzel taníthatják meg azokat az alacsonyrendű vadakat a keresztény hit elemeire! A valóságban ingyenes munkaerőt akartak maguknak a hódítók. Bartolomé azt gondolja, hogy mint pap hatékonyabb munkát végezhet. Visszatér Európába. Rómában pappá szentelik; később belép a domonkosok rendjébe és püspökké is kinevezik. Valja, hogy az indiánok éppúgy értelemmel bíró emberek mint mi, tehát „meggyőző érvekkel és az érzelmek finom megmozgatásával, hívogatásával“ kell megtéríteni őket. De mint pap és főpásztor is kevés eredményt ért el honfitársai között. Lemond egyházmegyéje vezetéséről, ismét Európába jön. Közvetlen közelről próbálja befolyásolni a spanyol királyt írásaival, tanácsaival.

A felfedezés korának egyháza megosztott. A portugálok és spanyolok Krisztus nevét hordják ajkukon. Legtöbbjüknél azonban az arany, ezüst, vagyon a cél. Cortez (Mexikóban), Pizarro (Peruban) és Mártim Alfonso de Sousa (Brazíliában) nem válogatnak az eszközökben. Még kevésbé az alantas tisztek és a legénység. Amikor a törvény csak a háborúban ejtett indiánok rabszolgasorsba vetését engedélyezi, könnyű portyázásokkal összeütközéseket kiváltani. Az igazságosság és szeretet hírnökei — mint Las Casas — kisebbséget alkotnak. Mellette legendás nevek, Brazíliában, P. Nobrega és Boldog Anchieta jezsuiták. Életüket szentelik az indiánok védelmére, a hódítók és bennszülöttek békítésére, a hit tanítására és terjesztésére. A már krisztushívő európaiaktól lelki megújulást követelnek, a kormányektól pedig az indiánok tényleges védelmét.

Szavuk, sajnos, alig talál visszhangra. Tovább folyik az embervadászat: a nagybirtokok üzemben tartáshoz ingyen munkaerő kell. Hiába Ili. Pál „Veritas ipsa“ bullája, amely megtiltja az indiánok rabszolgaságát. Liszabon és Madrid is távol vannak: a királyi rendeletek leginkább csak holt betű maradnak. Egyetlen megoldás: az indiánokat külön, népi hagyományaiknak megfelelőbb közösségekbe, redukciókba csoportosítani. A ferencesektől kezdeményezett vállal48