Szolgálat 68. (1985)

Tanulmányok - Alszeghy Zoltán: Az európai egyház

A kolonializmus korában az átlagos buzgó európai keresztény küldetésének érezte, hogy a többi földrészre is átültesse a keresztény hitet, és vele az európai kultúrát, melyet egyetlen igazi emberi kultúrának tartott, és mely nélkül el sem tudta képzelni a keresztény életet. Ez a fölfogás jelentős missziós tevékenységet eredményezett, de nem volt kellő megértéssel az európai kultúrától különböző keresztény életformák létjogosultságával szemben. A kolonialista missziológiát felváltotta egy másik, mely már felismeri: minden kultúrterület hivatva van arra, hogy a kereszténységet saját életformájának szerves részévé tegye, és annak megfelelően élje. A mai teológiai irodalom egyik legeredetibb, legtermékenyebb ága éppen az „inkulturáció“ követelményeit, módozatait és határait tanulmányozza. Az „inkulturáció“ légkörében élő európai katolikus felismeri, hogy nem az a hivatása, hogy a többi kultúrát a sajátjával helyettesítse, hanem hogy a többi kultúra homogén, de keresztény fejlődését szolgálja. Persze felvetődik a kérdés, hogy ez az alkalmazkodó magatartás nem csökkentette-e az európai egyház misszionáriusi buzgalmát. Amellett a különbözőség nem egyszer olyan mértéket ér el, hogy gyanút kelt, nem áldozza-e fel az éltető és azért szükséges egységet. A különféleség kiélesedése (vagy talán elmérgesedése) egyrészt arra viszi a fiatal egyházakat, hogy visszautasítsák az európai egyház szolgálatát, másrészt a történelmi egyházakban kelt polemikus magatartást, pl. a latin-amerikai „felszabadítási“ teológia, az indiai katolicizmus szinkretizmusa, a keresztény házasság ideáljának az afrikai szokásokhoz való alkalmazkodása stb. esetében.

Európa jövendő egyházának az a feladata, hogy az egyformaság és a megoszlás ellentétpárját a különböző részek szerves egysége által oldja fel magasabb szintézisben.

Függőleges és vízszintes

A hatvanas években, a „szekularizáció“ teológiai problémakörében lett divatossá megkülönböztetni a keresztény élet „függőleges“ és „vízszintes“ dimenzióját. A függőleges az Istennel, a vízszintes az embertárssal és a világgal való viszonyunkra utal. A függőleges tájolás a belső élet föladata, amennyiben az ember, a II. Vatikáni Zsinat kifejezése szerint, „Isten szeme előtt dönt a tulajdon sorsáról“ (Gaudium et spes, 14). A vízszintes orientáció a külső magatartásban és tevékenységben nyilatkozik meg, amennyiben az egyes személy az emberi közösség egységében megváltoztatja a föld színét. A két vonatkozás az egyetlen valóság két elengedhetetlen kiterjedése, nem két lehetőség, amik között választani lehetne; csak mértéke és minősége változhat, csak a hangsúlyt lehet az egyikre vagy a másikra tenni. Az igazi keresztény tevékenység csak a szeretetben működő hit erejéből valósulhat meg. Nem igazi keresztény lelkiség az, ami nem nyilatkozik meg megfelelő tevékenységben. így egy keresztény közösség életének jellemzéséhez elengedhetetlen a két dimenziónak és egymáshoz való viszonyuknak elemzése.

9