Szolgálat 67. (1985)
Könyvszemle - R. Zerfass: Menschliche Seelsorge (Péteri András)
KÖNYVSZEMLE Rolf Zerfass: Menschliche Seelsorge. Für eine Spiritualität von Priestern und Laien im Gemeindedienst (Emberies lelkipásztorkodás. Az egyházközségben működő papok és laikusok lelkiségéhez). Herder, Freiburg—Basel—Wien 1985, 174 o. A würzburgi pasztorális tanár nem a papi lelkiség szokott kategóriáiból: hivatás, imaélet, cölibátus .. . indul ki. A hivatásetikát választja útmutatóul. Más, emberekkel foglalkozó személyeknél (pl. orvosok, nevelők) is kialakul a gyakorlat folyamán olyan viselkedés — írja —, amely előmozdítja, hogy saját énüket hivatásukon keresztül érthessék meg, s megfordítva is: hivatási kötelességeik teljesítése benső énjükből fakad. Ezt kell kialakítani a lelkipásztornak is; így lesz egységes élete. Ezért tartja fontosnak Zerfass, hogy a papi lelkiséget általános emberi és keresztény gyökereihez vezessük vissza. Evvel lehetőség nyílik arra is, hogy a laikusok lelkiségét ne a papéhoz viszonyítva értelmezzük, hanem a kettő mélyebb, közös alapjait szemléljük. 'Mindketten Isten népének tagjai, ennek javára működnek együtt. A szerző a modern lélektan és szociológia elveivel segít a lelkipásztori tevékenység emberibbé s keresztényibbé tevésére. Kiindulópontja: A vendégbarátság alkossa a lelkipásztor alapmagatartását. Nem a ma divatos vendéglátó-ipar, „kiszolgálás“, hanem olyan kapcsolat, amelyik a másikat valóban befogadja, emberközelségbe hozza, s ami által a befogadó is gazdagodik. Ezért már emberi szinten megállapítható: „Minél mozgalmasabb a világ, annál fontosabb, hogy gyakoroljuk az igazi vendégbarátságot" (13). A teológiából látjuk: „A keresztény hagyományban gyökerezik a vendégbarátság; visszavezeti a lelkipásztort a keresztény viselkedés forrásaihoz“ (17). A gyakorlatban pedig: „Tanuljunk a vendéglátás elvei szerint élni: készséggel fogadjuk a másikat; hagyjunk szabad teret neki, de magunknak is; s jóllehet kapcsolatunk ideiglenes, legyen társi, partneri. Az ilyen magatartás új lendületet hoz a közösség és a lelkipásztor mindennapi munkájába“ (21). Találóan szemlélteti a vendégbaráti és a „hivatalos“ lelkűiét különbségét egy amerikai és egy német templom bejáratának felirata. Az elsőnél ezt olvashatjuk: „Isten házába lépsz be. Gyere, tedd otthonoddá! Templomunk közössége szeretettel hív, hogy maradj itt, imádkozzál és gondolkozzál.“ A másik pedig így írja elő a teendőket: „A Mária-kápolna Isten háza, nem pedig múzeum. Isten háza pedig tiszteletet, nyugalmat, tisztességes viselkedést követel. Az istentiszteletek alatt tilos mászkálni!“ A második fejezet néhány pontot emel ki, amelyek ma rendszerint problémát jelentenek a papnak. Ellenszélben dolgozik (ezért könnyen keres bűnbakot). Csikorog az együttműködés a laikusokkal, de a paptársakkal is (védekezünk a nem tőlünk eredő indítványokkal szemben). Az ügyintézés rengeteg időt foglal le (főleg német plébániákon). Érzelmileg kiszárad (nehéz helyes érzelmi kapcsolatot fenntartani); megreked (nem képezi tovább magát). — A megoldás útját a belső szabadság vállalásában látja. Merész kifejezéssel azt ajánlja, hogy ha választani kell Isten (a helyes értelemben vett papi felelősség) és az Egyház (a normák, formalitások teljesítése) között, akkor az elsőt kövessük (53). Ne külső dolgoktól függjünk, ne ezeket akarjuk mindenképpen megváltoztatni, hanem éljünk benső szabadságban. Ehhez pedig elkerülhetetlen, hogy szembenézzünk saját gyenge oldalainkkal, fogadjuk el ezeket is. Ezt a kérdést oly fontosnak tartja, hogy a negyedik fejezetben: „A lelkipásztor — megsebzett orvos“ (99— 111) címmel külön is tárgyalja. Csak akkor lesz valaki igazán lelkipásztor, ha nem sáncolja el magát paragrafusok mögé, hanem megérti a szenvedő, Istent kereső embert, mivel lelke mélyén maga is érzi, hogy megsebbzett, megbocsátásra szorul. „Amikor gyönge vagyok, akkor vagyok erős“ (2 Kor 12,10). De hogy ez ne váljék fájdalmas 88
