Szolgálat 66. (1985)
Tanulmányok - Puskely Mária: Szentháromságról nevezett Boldog Erzsébet
ségül. Édesanyámnak gyakran írtam pár sort, el akartam őt vezetni a hitben megélt boldogság útjára. Gyakran jött hozzám az orvos. Tudtuk mind a ketten, hogy nincs segítség. Egyszer műtétre gondolt, aztán már csak kezelésekre szorítkozott. Ez utóbbiak rendkívül kínosak voltak. Egyszerre borított el a fizikai fájdalom, a halálfélelem és a boldogság. Drága „Hármam“ azonban olyan közel volt hozzám, hogy végeredményben mindig a boldogság került túlsúlyba. Mesterem arra tanított, hogy ne én válasszam ki a szenvedéseket, hanem Vele egyesülten merüljek el a határtalan fájdalomban. Mélyen átéltem, milyen komoly feladat az élet. Minden pillanatot arra kaptunk, hogy egyre jobban belegyökerezzünk Krisztusba, hogy egyre inkább hasonlók legyünk az Atya szeretett Fiához. Ehhez pedig egyetlen út vezet: elfeledkezni önmagunkról, Jézust nézni, Öt egyedül. Tőle fogadni mindent, fájdalmat, boldogságot. Mindez kimondhatatlan békét jelent. Szerettem volna örökségbe hagyni Isten jelenlétébe vetett hitemet, a Szent- háromsággal megélt bensőséges élet boldogságát. Ez a bensőséges szeretet- egység volt életem mindent besugárzó napja, ez jelentette az elövételezett mennyországot. Készültem a Bárány lakomájára, miközben osztogattam kincseimet, teljességében akartam megélni minden pillanat misztériumát. 1906. október 22-én beöltözést tartottunk. Boldogan néztem a fehér ruhába öltözött kis menyasszonyt. Túláradó örömmel sejtettem, hogy hamarosan ugyanazon a helyen fognak engem felravatalozni. Október utolsó napjaiban annyira elragadott a szeretet, olyan tűzzel árasztott el, hogy lényem legbensejében éreztem: halálos sebet ütött rajtam. Október 29-én találkoztam utoljára édesanyámmal, Guite-tel és két kis unokahúgommal. Többé már nem tudtam elhagyni a betegszobát. A hó utolsó napján ismét megkaptam a szent Útravalót. Mindenszentek ünnepén epedő vággyal hallottam a harangzúgást, azt hittem, már hazatérésem pillanatát ünnepli. Minden elmúlik. Az élet alkonyán csak a szeretet marad meg. Mindent szerétéiből kell tennünk, teljesen elfeledkezve önmagunkról. A jó Isten annyira szereti azokat, akik feledik önmagukat. Ó, ha mindig ezt tettem volna! Mennyire megtapasztaltam az utolsó kilenc nap halálküzdelmében, hogy „Istenünk emésztő tűz!“ Parázson izzott, lángban égett egész testem, és képtelen voltam akár csak egy csepp vizet is lenyelni. Határtalan boldogsággal vettem tudomásul; az Atya arra méltatott, hogy hasonló iegyek szeretett Fiához, a Keresztrefeszítetthez. Jézus pedig egyetlen mozzanatot sem mulasztott el, hogy a Kálvárián egyesítsen önmagával. Harminc-negyven évig is kész lettem volna ezeket a kínokat szenvedni, hogy egész lényem felemésztődjék a „dicsőség dicséretében“, hogy életemet cseppenként adhassam az Egyházért! Az áldozati ostya azonban már felemésztődött... Egy királynő méltóságával sürgettem a Királyt: Induljunk! Tűzben, gyötrelemben elhamvadó életemnek azonban még át kellett vergődnie a halálfélelem alagútján is. örökkévalóságomat ezért arra is akarom fordítani, hogy világszerte a haldoklók mellett álljak, mert iszonyú a halál azok számára, akik csak az ideigvaló dolgoknak éltek! 5 65
