Szolgálat 66. (1985)

A misztika útjain

A MISZTIKA ÚTJAIN

Isten önközlését ember, teremtmény — saját erejéből, erőfeszítéséből — el nem nyerheti, ki nem érdemelheti, még kevésbé képes kicsikarni. De erre nincs is szükség. Az önközlés természetéhez tartozik: 6 a szeretet! Létet adott nekünk, mert szeret. Megváltott, és örök Igéjében egy lett közülünk, mert szereti az embereket, választott népét, de személy szerint is mindannyiunkat. Nevünkön szólít, új forrást fakaszt szívünkben, élővizet önt lelkűnkbe. Jézus vérkeringésébe kapcsol, mint a szőlőtő a vesszőket. Amire önerőnkből és bűneink miatt képtelenek vagyunk, áthidalja határtalan szeretetével. öröme az ember fiaival lenni, bennünk lakozni Leikével.

Legtöbb keresztény azonnal megérti, hogy az Istennel váló kapcsolat megköveteli „természetes emberi erényeink“ fejlesztését, nemesítését, jóllehet ez a munka küzdelmet, ,p.szketikus lemondást“ követel. Ezekre az „alapokra“ irányítottuk tekintetünket előző, 65. számunkban.

Igen sok mélyen hivő keresztény azonban — szinte ösztönösen — idegenkedik az Istennel való teljes egyesülés gondolatától. Helytelenül értelmezett alázatosság? Félig megértett evangéliumi örömhír? Maga a misztika szó is gyakran csak ködös, „nem nekem szól“ élményt, néha egyenes tiltakozást ébreszt lelkűnkben. Mintha eleve határt akarnánk szabni Isten végtelen szeretetből fakadó önközlésének! Belejátszhat magatartásunkba a teológusok és egyházi intelmek óvása is: minél közelebb emelkedünk az úrhoz, annál erősebben támad a sötétség lelke, növekednek a veszélyek és félrelépések lehetőségei.

Mindez ne legyen akadály, hogy megnyissuk szívünket és csodáljuk a határtalan kiáradást, amellyel lelkünket el akarja tölteni az úr. S talán sokkal gyakrabban mint gondoljuk, megízlelik Isten szeretetének mámorát a megtisztulásra őszintén törekvő „egyszerű“ hívek! Megtapasztalják jelenlétét, részesei annak, amit a lelkiségi írók misztikus élményként jellemeznek.

„Már mondották — írja K. Rahner (Schriften zur Theologie XIV. 161 o.J —, hogy a jövő kereszténye vagy misztikus lesz, vagy nem lesz keresztény. A mondat igaz, föltéve, hogy misztikán nem rendkívüli parapszichológiái jelenségeket, hanem Istennek őszinte, létünk központjából feltörő megtapasztalását értjük.“ — Jelen számunk Isten felénkhajlásá- nak erre a második gyújtópontjára hívja fel a figyelmet.

Héjjá Gyula a II. Vatikáni Zsinat és a mai teológia alapján igazolja, hogy „minden keresztény életnek van misztikus dimenziója“: benső élet- közösségre vagyunk hivatva. Nem a rendkívüli formák a fontosak, hanem a kegyelmi élet teljessége.

3