Szolgálat 66. (1985)
Tanulmányok - Farkasfalvy Dénes: Hit és tapasztalat
sünk az Egyház közösségén belül, elvezet az önfelajánláshoz és az elhatározáshoz, hogy részt vegyünk a közösség életében. így részvételünk az Egyház életében annak a kegyelemnek a gyümölcse, amely beépített bennünket Isten gyermekeinek családi életközösségébe. Minden adományt úgy kapunk, mint Krisztus testének tagjai. Ezzel járnak az élethivatás és feladatok, hogy építsük Krisztus testét, az Egyházat. Minden keresztény élet értelme és rendeltetése tehát, hogy gyümölcsöt, bőséges gyümölcsöt teremjen, szolgálja szeretetben testvéreit az Atya dicsőségére. A mai szerzők általában nagyon komolyan veszik ezt a szempontot. Ezért foglalkoznak annyit a keresztény misztikusokkal és a szemlélődés magányában élő szerzetesekkel meg remetékkel. Kutatják, hogyan lehet mai nyelven érthetővé tenni a világtól elvonuló szemlélődő keresztény élet egyházias jellegét. Jórészt megegyeznek abban, hogy a világtól elzárkózó szemlélődő keresztény életmód nem hasonlítható össze szép, lelkeknek épített fellegvárral. A szemlélődő életre hívott keresztény elsősorban jó keresztény, nem pedig misztikus akar lenni. Pusztába vonul, elhagyja a világot, hogy Istentől kapott élethivatása talentumait kamatoztassa Isten dicsőségére s testvérei javára az Egyház közösségében. Farkasfalvy Dénes HIT ÉS TAPASZTALAT Az emberi megismerés tökéletlenségéhez tartozik, hogy mindent ösztön- szerűen leegyszerűsítünk: a kaptafára húzás a dolgok leggyakoribb eltorzítása. Sajnos a hitről alkotott fogalmunk is ilyen torzításoktól szenved. A racionalista múlt örökségeként a „hitet“ még ma is gyakran azonosítjuk egy „tan“ vagy „gondolatrendszer“, sokszor csak egy „tétel-lista“ elméleti elfogadásával, és így teljesen az elvont gondolkodás körébe soroljuk. Ez a tévedés ártalmasabb mint gondolnánk. Arról ugyan gyakran hallunk, hogy a hit nem puszta gondolat, hanem „tettben kell megnyilvánulnia“. Ezzel azonban csak nagyon kis lépést tettünk a keresztény hit helyes megértése felé. A hit ugyanis nem valamiféle elmélet, amit akkor egészítünk ki, amikor a „cselekvés vezérfonalává“ tesszük. Felfogásunkban a „turpisság“ végülis akkor derül ki, amikor aztán az ún. „lelkiélet“ ügyeiről kezdünk beszélni és az „istenélmény“ kategóriájával már nem tudunk mit kezdeni. Vagy túllövünk a célon és a természetfölötti élet minden „élményét“, minden megtapasztalását a „misztika“ fogalmához, a rendkívüli lelki adományok körébe soroljuk, vagy pedig minden élményre való utalást lekicsinylőn száműzünk a vallásos érzelmek, sőt az érzelgősség ingoványos és megbízhatatlan birodalmába, amellyel legjobb, ha sem a teológus, sem a művelt keresztény nem foglalkozik. Az eredmény: száraz prédikálás, raciona14
