Szolgálat 66. (1985)
Halottaink - Eberwein Sándor József (Confrater)
EBERWEIN SÁNDOR JÓZSEF (1942—1984) A nagyváradi egyházmegye nagyon átérzi Izajás próféta szavait: „Az én gondolataim nem a ti gondolataitok, az én utaim nem a ti utaitok“ (55,8). Bizony, az Úr jöhet a második vagy a harmadik őrváltáskor is. És, ha kellő elfoglaltságban találja szolgáit, „boldogok ama szolgák!“ (Lk 12,38). Eberwein fiatal paptestvérünk Ígéretes tehetségként született Nagyváradon, 1942. február 24-én az egészségügyben dolgozó szülőktől. A székesegyházban ministrálgatva, korán jelentkezett papi hivatása. Minden együtt volt benne ahhoz, hogy a mi gondolataink szerint egyházmegyénkben számos évet szolgáljon Istennek és tekintélyben is haladjon előre. De az isteni Mester, aki kezdettől irányítja sorsunkat, másképp rendelkezett. Sándor arra lett kiválasztva, hogy elmondhassa Pál apostollal: „Bőven vannak bennem Krisztus szenvedései“ (1Kor 1,5). Pedig annyiszor sóhajtottuk Sándorral az Úr fohászát: „Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár, de ne az én akaratom legyen, hanem a tied“ (Mt 14,36). Az Úr másképp akarta, mint ahogy mi tervezgettük. Reményteljes ünnepség volt a nagyváradi székesegyházban 1963. április 21-e, Eber- wein Sándor József papszentelésének napja. Papi életének első hónapjaiban a szent László templomban segített lelkesen. November 1-től a székesegyházban volt segédlelkész, majd egyházmegyei titkár is 1969. június 30-ig. 1982. november 30-ig a mező- telegdi kiterjedt szórvánnyal rendelkező plébániát vezette főpásztora megbízásából nagy lelkiismerettel. De sem az aggódó szülők, sem az orvosok nem segíthettek. Negyven éves korában ki kellett állnia a lelkipásztorkodók sorából. Ereje utolsó cseppeit is összeszedte és segített a székesegyházban, míg végül is, 1984. augusztus 8-án „nagy csendesség lett“ (Mt 8,26). A székesegyházban ravataloztuk fel. Szent Lőrinc napján mondtuk érte a gyászmisét. Az ordinárius mellett 60 paptestvére volt beöltözve. Sokan voltak az erdélyi, szatmári és temesvári egyházmegyéből is. A gyászoló hívek tömegével kísértük utolsó földi útján a biharpüspöki temetőbe. Confrater Nem kellene csak úgy magátólértetődően kérnünk, hogy a Szentlélek térjen be hozzánk. Mert ahova a Szentlélek betér és lakást vesz, ott nemcsak ajándékait hozza magával, hanem ugyanakkor roppant kényelmetlen, sőt zavaró vendég ... A Szentlélek, akihez — helyesen — bensőséggel fohászkodunk, egyben minden személyes, mégin- kább minden egyházi magabiztosságunk félelmetes megzavarója: Isten támadása ő élettelenségünk és önelégültségünk ellen. Nincs tekintettel semmi szilárd intézményre, semmi külső rendre, amely öncélúvá vált... Az a két „elem“, amely a pünkösd történetében a Szentlélek kísérő jelenségeként és szimbólumaként szerepel: szélvihar és tűz a legfélelmetesebb minden elem között. Ahova eljutnak, ott semmi sem marad meg a helyén és eddigi állapotában . . . Aki hiszi, hogy a Szentlélek az isten teremtő tevékenysége, és ezzel a hittel kéri a Lélek eljövetelét, annak tudnia kell: az isteni nyugtalanságot hívja le vele. Nyíltnak kell lennie arra, hogy Isten megzavarja „birtokában“, szokásaiban, megszokott gondolkodásában is, ha az már,nem lenne alkalmas edénye az üdvös nyugtalanságnak és fölpezsdítő igazságnak. Aki tehát azt kéri: „Jöjj, Szentlélek Úristen“, annak késznek kell lennie erre az imára is: „Jöjj, és zavarj meg ott, ahol rászorulok.“ (Wilhelm Stählin) 104
