Szolgálat 65. (1985)
Tanulmányok - Hegyi György - Antal Pál: Érett emberséggel
béri kapcsolatokat. Sok keserves órát szerez környezetének, ha pl. „nem is gondol“ a másik elfoglaltságára, kötelezettségeire. A tapintatosság — nem gyávaság, nem félénkség — mély és tartós gyümölcsöket terem: a másik megbecsüléséről tanúskodik. Igen sokan ezt értékelték Sík Sándornál, a pap-professzornál. Egyénisége ragadta magával a 20-24 éves fiatalokat, nem kellett neki külön prédikálnia. Ez fogta meg Radnótit is, aki hallgatója volt a szegedi egyetemen. Amikor odamegy hozzá és kéri a kereszt- séget, maga Sík is meglepődik. De hát én ilyenről — emlékezett vissza nekünk tartott lelkigyakorlatában —, nem beszéltem óráimon. Éppen ezért kérem én, - vágta rá a fiatal költő. Figyelmetlenek, tapintatlanok vagyunk a másikkal szemben, mert az „én is vagyok valaki", „én is akarok lenni valaki“ igénye, kielégítetlensége tölti el bensőnket. Mindent elkövetünk, hogy ezt bizonyítsuk, elérjük, öntudatlanul is számítgatunk, bölcselkedünk, gőgösködünk. Nincs erőnk, hogy a másikra figyeljünk, igazán ő érdekeljen. A mások iránti figyelmet is megtanulhatjuk, ha talán gyermekkorunkban nem is vezettek ezen az úton. A mi tapintatos, figyelmes magatartásunk pedig gyújtóponttá válhat, amelyből mások is új reményt meríthetnek. Tehetséges fiatalember szerencsétlenül járt, mozgássérült maradt egész életére. Az első hónapokban fogcsikorgatva viselte sorsát, környezetével kegyetlenül bánt. Valaki emlékeztette a rokkantak olimpiájára: talán résztvehetne rajta. Fő indítéka valószínűleg a büszkeség volt, de elhatározta, hogy megpróbálja. Hosszas edzés után bejutott a legjobbak sorába. A többiekkel együtt töltött idő lassú átalakulást hozott benne létre. Kezdett tekintettel lenni társaira, akik befogadták, egyenértékűnek tartották. Elérkezett a verseny napja. Minden arra utalt, hogy ö lesz az első; elég önzőén már előre örült sikerének. A verseny közben azonban egyik rokkant társa elbukott. Erre nem a célbaérés érdekelte, hanem a pórul járt bajtárs. Odament hozzá, felemelte és cipelni kezdte, örömtől sugárzó arccal értek együtt a célba, jóllehet a versenyt elvesztették. A Zsinati határozat az értékes ember alapvető magatartásai között végül a szerénységet említi. Szent Pál Filippieknek írt intésére emlékeztet: „Semmit se tegyetek vetélkedésből vagy hiú dicsőségvágyból. Inkább mindenki alázatosan a másikat tartsa magánál kiválóbbnak“ (Fii 2,3). A pap, a hitoktató, a nevelő és szülő egyik zsákutcája a szerénytelenség. A hívőt, a tanulót, a gyermeket kell a jó útra terelgetnie, a jóra oktatnia. S ebből egyhamar kialakul a „kioktatás“ helytelen, éretlen magatartása. Éppen ezért ne csodálkozzunk, ha elsősorban az idősebbek esnek ebbe a hibába. Be nem vallják se maguknak se másoknak, de ténylegesen azért nem fogadják el a másik véleményét, mert „fiatal“, még tapasztalatlan. Elvileg áll, hogy a felhalmozott ismeret tágabb látóhatárt eredményez. De lehetséges az is, hogy a tapasztalat örve alatt saját pozíciónkat védjük. Megszoktuk a kényelmes járatot, bakon bóbiskoló kocsisok lettünk, akik bíznak, hogy a lovak maguktól hazatalálnak, már tudják az utat. 39
