Szolgálat 65. (1985)
Tanulmányok - Ritter Márton: Gondolatok a becsületességről
lanatok. De nem ez a létállapotunk. ... Mindennapunk messzemenően hazugság. Szinte egész életünkben hazudunk magunknak. Mindannyian álarcot hordunk... A „hazugság“ kifejezés itt nem annyira a tények tudatos meghamisítását jelzi. ... Inkább valami központi jellegű, létünkben gyökerező folyamatra vonatkozik: egész életünk igaztalanságára... Életünk nagy mértékben azzal telik, hogy „kitérünk". — Az ember élete végső soron — akárhogy vesszük is — mégiscsak törekvés a végtelen felé .. A becsületesség „természetes“ erény, ezért megtaláljuk és sokszor meg is csodálhatjuk régi és modern sztoikusok életében. Természetes abból a szempontból is, hogy a keresztények sincsenek felmentve alóla. Ellenkezőleg, Boros sorai rávilágítanak teljes távlataira, utalnak végső gyökereire. Az élethazugság, az „alapvető becstelenség“ Istennel szembeni kettősségünkből ered. S a Vele való kapcsolatban találhatja meg végső támaszát az ember. Aki nem ápolja az első részben ecsetelt becsületességet, az ne csodálkozzék, ha egy szép napon észreveszi, hogy nemcsak szavai, viselkedése, hanem egész élete hazugsággá lett. Nem képes elviselni önmagát, s jaj, ha az emberek egyszer megismernék valódi énjét! Ezért mindennap több kendőzésre, „sminkre“ van szüksége, hogy megőrizhesse a látszatot. Boros idézetéből azonban azt is észrevehetjük, hogy a becsületesség, az igazlelkűség alapjában véve nem más mint alázatosság. Ennek a szónak egyesek előtt ma igen rossz híre van: valami sunyi, csúszó-mászó lelkü- letet látnak mögötte. Pedig az alázatosság a legnemesebb értelemben vett becsületesség: az ember se többnek, se kevesebbnek nem akar látszani, mint amilyen. Az ilyen, mély értelemben vett egyeneslelkű személy mindenekelőtt elfogadja önmagát. Mert önmagunk elfogadása nem gyáva megalkuvás, nem alibi és nem is kibúvó a hibáink elleni harc alól. önmagunkat elfogadni annyi, mint Isten előtt elismerni természetünkkel, képességeinkkel együtt járó korlátáinkat is. Egyenes lélekkel felfedezni mindazt amit már kaptam, amire eljutottam: nem szépítem magam, de nem is akarok „kevesebbnek látszani“. Ugyanakkor törekszem a szebbre, a nemesebbre. Elfogadom, hogy „úton vagyok“, hogy még nem értem el a célt, s nem szégyellem, hogy magasabb ideál felé törekszem. 2. Mindebből az is érthető, hogy a keresztény igazlelkűsége nem pusztán sztoikus következetességből vagy kanti önértékelésből fakad. Kant szerint az „igazságszeretet a személyiség erkölcsi önállításának erénye“. Ilyen felfogás erőforrást is jelenthet, de csapda is lehet. A pusztán önértékelésre, önállításra alapuló becsületesség megrekedhet saját belátásainknál, vágyainknál, zárva maradhat Isten, az igazi Végtelen előtt. A hivő tudja, hogy Istenben nincs kettősség. A Fiú kinyilatkoztatta a teljes igazságot (vö. Jn 8,26.32): Istenben teljes az egység, nincs különbség a lét és látszat között, Ó az osztatlan igazság és egység, amire nekünk is törekedni kell. „Az igazlelkű ember külső és belső egység, mint ahogy egység az Isten“ (K. 23
