Szolgálat 65. (1985)

Tanulmányok - Lelóczky Gyula: Állapotbeli kötelességeink a teljes keresztény valóság fényében

is marad mindörökké, többször nem jön vissza. A következő perc már egy másik perc, más alkalom, új lehetőség. Amely percet viszont áldozatos munkával sikerült értékessé tenni, értékkel megtölteni, az nem is múlik el, hanem mintegy örökkévalósággal töltve maradandóvá válik.

b) Minden munka, közvetve vagy közvetlenül, emberek szolgálata. Nagy a kísértés, hogy szem elől tévesszük a teljes valóságot, a nagyobb összefüggéseket, s úgy belefeledkezzünk a munkánkba, hogy elfelejtjük az embert, akit szolgálunk s aki munkánk gyümölcséből részesedik. Jézus mondása: „A szombat van az emberért, nem az ember a szombatért“ (Mk 2,27), úgy is érvényes, ha a „szombat“ szót „munká“-val helyettesítjük. Munkánk célja az legyen, hogy mosolyt derítsünk az Isten képére teremtett emberarcra, derűt vigyünk a sokféle kíntól gyötört emberszívbe. Könnyebb akkor dolgozni, ha munkánkkal közvetlenül szolgáljuk embertársainkat, de nagyobb a felelősségünk is, nehogy holt tárgyaknak tekintsük őket. A választó vonal a jó és rossz munka, jó és rossz munkás között abban rejlik, hogy meglátjuk-e a szükségükkel, igényeikkel hozzánk forduló emberben a személyt vagy sem, hogy valóban segíteni akarjuk-e a ránk szoruló embert, vagy csak éppen fizetésünket igyekszünk megszolgálni és a lehető leggyorsabban túladunk az előttünk álló emberen. Felül kell emelkednünk azon, hogy a személy szeretetre méltónak látszik-e vagy sem, aranyos kisgyermek-e vagy elesett öreg, intelligens, vonzó egyéniség-e, vagy összetört, visszataszító emberroncs. Mindegyikben meg kell látnunk ugyanazt a szenvedő Krisztus-arcot, melynek képmása a szívünkbe nyomódik, ha letöröljük vérét- verítékét. Ha gyárban, irodában, vagy másutt olyan munkakörben dolgozunk, hogy sosem látjuk azt, aki munkánk gyümölcséből részesedik, akkor is azzal a tudattal dolgozzunk, hogy munkánkkal emberek életét tesszük szebbé. Ezzel tevékenységünk Istennek is jobban tetszik, növekszik munkánk minősége, és több örömet találunk benne.

c) A modern élet sivárságával, személytelenségével, könyörtelen iramával gyakran nagyon lehangoló. Nem meglepő tehát a depresszióban szenvedő emberek nagy száma. Az utcákon siető emberek között több szomorút lehet látni, mint vidámat, s ha valaki őszintén mer beszélni életéről, az igen gyakran „bús férfi panasza“ lesz. Ebbe a deprimált világba kell a keresztény embernek örömet vinni. „Isten a vidám adakozót szereti“ (2Kor 9,7), csak az örömmel végzett munka tetszik igazán Istennek. Hogy miért végezzük kötelességeinket örömteli szívvel, annak több indítóoka is van. Bár bűntől megrokkant emberségünk számára a munka többnyire teher s inkább csak veríték és fáradság forrása, azért megmaradt valami a munka eredeti jellegéből is: részvétel isten teremtő művében. A teremtő Isten képmására, alkotásra vagyunk formálva. Amint Isten örömmel néz minden egyes alkotására: „Isten látta, hogy nagyon jó mindaz, amit alkotott“ (Tér 1,31), úgy nekünk is részül jut az alkotás és a jól végzett munka öröme, megelégedettsége. S amennyiben munkánk mások szolgálata, emberek testi, szellemi, lelki igényeinek kielégítése, annyiban és egyúttal a földi Egyház, Krisztus Teste erősítése és, eszkatológikus távlatokban,

16