Szolgálat 65. (1985)

Tanulmányok - Csőgl János: Emberélet isteni minőségben

ban elsőrangú, hogy ezek az alapjai az isteni minőségű élet gyakorlatának, a keresztény élet mindennapjának.

Azt a helytelenül vallásoskodó ember is vallja, hogy szót kell fogadnunk Istennek, mert ő parancsol és ítél. Az isteni minőségben élni akaró túljut ezen. Nem parancstartó módon akar keresztény lenni. Hiszen a törvény mindig olyan, hogy nem tudja magába foglalni sem az életet, sem az emberi személyiséget. A Jézussal bensőleg és a gyakorlatban azonosult ember lelkülete lesz isteni minőségűvé. Nem csupán az írott törvényekre figyel, hanem Jézusra, az ő alapállására, lelkületére, azt iparkodik magáévá tenni.

Ebben a törekvésében a hivő nem másolja Jézust, nem csak „megjátsza" Krisztust beleélően vagy alakítva. Tudja, hogy kinek-kinek a maga személyes és egyéni adottságai, feladatai, körülményei és indíttatásai nyomán kell kialakítania életét, ennek nyomán személyiségét, egyéniségét, karakterét. Valamennyiünk élete külön-külön egyetlen és megismételhetetlenül más. Jézus szellemisége a lényeg, a minőséget adó. Ilyen módon lesz nemcsak üdvözítővé, hanem vonzóvá is életünk. így tanúskodunk arról, a másokat is megindító hitünkről, meggyőződésünkről, hogy Jézus lelkülete képes boldogságra segíteni és értelmessé tenni bárkinek az életét.

* * *

Ez az, amiről az írás azt mondja, hogy Isten országának bennünk kell lennie és alakulnia. Itt eszünkbe kell, hogy jusson: nemcsak bennünk, hanem köztünk is él az Isten országa. Ebből következik, hogy a Krisztussal azonosult, az isteni minőségű élet nemcsak a személyeknek, hanem magának az Egyháznak, minden nagy és kis közösségének kötelessége. Az Egyház nem engedheti meg magának, hogy csak tanít, parancsol, szentségeket oszt, szervez és közösen imádkozik. Az Egyháznak élnie kell a krisztusi életet: a saját berkeiben megnyilvánuló, valódi közösséget alkotó szeretetben és az emberek, az emberiség, a világ szolgálatában. Az értünk élő Jézus szellemében tudnia kell, hogy nem az emberek vannak az egyházért, hanem az egyháznak kell egészen az emberekért lennie.

A keresztény élet ilyen felfogásának döntő jelentősége van a keresztény nevelés és önnevelés szempontjából. Manapság a hívőnek neveltek túlnyomó többségben elhagyják a vallásosságot, mihelyt nagyobbacskák lesznek. Talán kevésbé lesz elszomorító nevelésünk eredménye, ha nem elsősorban és főleg nem kizárólag tanítást adunk a hitről, és nemcsak azt sulykoljuk a gyerekekbe, hogy tartsák az úgynevezett vallási kötelmeket. Ezeket nem elhagyva, döntően arra kell törekednünk, hogy arra szoktassuk már a kicsiket, és arra lelkesítsük, hogy keresztény módon éljék hétköznapjaikat, önmagunk fölé kerekedve, isteni minőségben valósítva meg személyiségüket. így talán belekóstolnak abba, amit az írás a Szentlélek örömének és békéjének nevez.

9