Szolgálat 64. (1984)
Könyvszemle - Bálint Sándor: Szeged-Alsóváros (Gaál K.)
KÖNYVSZEMLE Bálint Sándor: Szeged-Alsóváros. Templom és társadalom. Szent István Társulat, Budapest 1983, 201 o. „Bálint Sándor ez esztendő nyarán Havi Boldogasszony búcsúján lenne 80 éves. Itt lehetne közöttünk és méltóképpen készülnénk megünneplésére, ha utcai baleset következtében el nem éri a halál.“ Ezzel a két mondattal vezeti be Erdélyi Zsuzsa, a mai európai hagyományos népi valláskutatás egyik legjelentősebb személyisége, a kötetet bevezető előszavát. A továbbiakból kitűnik a kötet története is. A kézirat még Bálint Sándor életében Hamvas István alsóvárosi plébános birtokába jutott és ő bocsátotta az elhunyt mester tanítványainak rendelkezésére, kiadásra. Tomisa Ilona rendezte a munkát sajtó alá, amelyet Erdélyi Zsuzsa lektorált. Az előszóból az csendül ki, hogy a szerző az egyes részegységeket valószínűleg nem abban a sorrendben közölte volna, mint ahogyan ebben a kötetben láthatjuk. Hogy ez valóban így van-e, nem tudjuk. Ha csak a tartalomjegyzéket, az abban megadott sorrendet szemléljük, akkor a néprajztudomány szokásos csoportosítási gyakorlata alapján a sorrend zavarónak tűnik. A munka elolvasása után azonban mégis az a meggyőződésünk, hogy ez volt az egyedüli lehetőség, azt kifejezni, ami a szerzőben, Bálint Sándorban, évtizedek óta lappangott. Helytelen lenne ezt a munkát, mint kizárólagos néprajzi alkotást tekinteni. Számomra inkább egy objektív történeti szemlélet összefoglaló megmutatkozása, amelyben a hagyományos népi vallásosság leírása mellett logikus egységben mutatkozik meg a művészettörténelem, a várostörténet, az irodalomtörténet, a ferencesek nemzetet mentő szerepe a török hódoltság ideje alatt. A kötet bizonyíték arra, hogy nem elégséges, ha a kutató csak egy jelenséget ír le és nem keresi az egyes jelenségek mögött rejlő logikai összefüggéseket, azokat az oksági kapcsolatokat, amelyek végül is egy táj embereinek történelmét adják meg. A szokás, a vallási élet egyes tájon belüli gyakorlata kivétel nélkül mindig az ott élő és a veszélyeket túlélő embercsoportok, gyakran meg nem írott, de átélt történelméből fakadt és fakad ma is. Bálint Sándor az alsóvárosi templomban kezdte meg lelki életét és halála után is ott maradt. A franciskánusok egyszerűsége, sokoldalúsága, szabta meg személyiségét. Számára mindig az a templom maradt a középpontban, amelynek kolostorából Szent Ferencnek a török által megtűrt fiai a messzi pusztákba kirajzottak és hirdették a Szót; akik arról gondoskodtak, hogy az emberek ne csak a mában éljenek, hanem a holnapban is bízzanak. A temető a haza végső nyugvóhelyét jelentette, ahova nemcsak Dózsa fejét adták át a földnek, hanem az egymást váltó nemzedékek hamvai a múltból a jövőt hirdették. Az 1879-es nagyárvíz elsodorta a települést, de megmaradt a templom és a temető. A 70 ezer főnyi lakosságból csak mintegy 10 ezer maradt vissza a romok felett. A többség — Bálint Sándor szavaival élve, — kirajzott; a szegediek a törökök kiűzése után is, új pusztákat szálltak meg, új településeket alapítottak. A szegedi elvándorlók nélkül Magyarország egy része nem maradt volna magyar. Az idők folyamán az alsóvárosi templom sok község lakói számára „anyaegyházzá“ vált. Ha már nem maradhattak meg itten, ide tértek vissza, ide zarándokoltak. Nem a műemlékhez jöttek, hanem ahhoz az Anyához, aki — az egyik búcsújáró ének szerint — a „bujdosóknak kalauza“. Kialakult a „szögedi“ szentségi táj, a Sacra Hungária egyik jellegzetes egysége, amelynek a nemzet átmentésében is csodálatos szerepe volt. A búcsújárók ember által festett kegyképhez tértek vissza, a kép mögött azonban az örök Anyában vetett hit rejtőzött. A kép szimbólum maradt, másolata még a bécsi Votivkirchébe is eljutott, de a hívek lelkében a Napbaöltözött Boldogasszony gyújtott ismét és ismét új világot. 88
