Szolgálat 64. (1984)

Eszmék és események - Levelesláda S. M.-ról

Azt szoktam mostanában mondani, hogy a mi szótárunkból hiányzik a „búcsú“ szó. Ez talán a fenntiekből érthető. Tehát, kedves Barátaim: a boldog, örök viszontlátásra.

Klára

— Klárával 12 éves korunk óta osztálytársak voltunk, ezzel egyidős barátságunk is. Mindig kiváló tanuló volt annak ellenére, hogy körülményei nagyon nehézzé tették munkáját. Különös ember volt már gyermekkorában, aki sok meg nem értéssel és kevés szeretettel találkozott, annak ellenére, hogy rendkívüli képességeit, nagyszerű jellemét mindenki elismerte. Aki őt mélyebben látta, érezhette vágyódását az igazi szeretet után, amit Istenben talált meg. — Hűségesen szolgálta Urát, néha szárnyaló örömmel, máskor kemény elszántsággal. Olyan szolgálatokat tett barátainak, amelyek összehasonlíthatatlanok mások és a mi hozzáállásunkkal. — Nekem a legnagyobb segítséget gyermekeim nevelésében és nehéz, problematikus házasságom tartós elviselésében adta. Kemény viták, sót küzdelmek jellemezték barátságunk kései szakaszát, ennek ellenére kitartottunk benne. Biztosan én voltam az, aki a nagyobb ajándékot kapta.

— Jó magam már 46 esztendeje ismerem. Együtt hallgattuk a szegedi egyetemen boldog emlékű Sík Sándort. Klára már ott kitűnt kiváló tehetségével. Mindannyian felnéztünk rá. Nagy tehetségét nem rejtette véka alá, kamatoztatta százszorosán. Igazi apostoli munkát végzett. — Klárát nagyon szerettem, úgy örültem, amikor meglátogathattam, felmelegedett a régi barátság. Sajnos, ritkán kerültem le hozzá. De imával támogattuk egymást. Remélem, most már hozzá lehet fordulni, majd közbenjár érettünk odafent. — A jó Isten fizesse vissza neki százszorosán, ezerszeresen minden törekvését, fáradozását. Még fél egészséggel is erőltette magát, hogy még sokat termelhessen.

— Most értesültem Klára haláláról. Hihetetlen használható, mindenre kész munkatárs volt. Most a szó legszorosabb értelmében: pótolhatatlan. Nagyszerű nyelvtudása, fordítókészsége páratlan. Soha nem felejtem el, hogy 1951-ben jelentkezett nálam és kijelentette, hogy rendelkezzem képességeivel: ő mindenre kész, minden ellenszolgáltatás nélkül. Akkor, sajnos, olyan körülmények voltak, hogy aligha lehetett felhasználni rendkívüli képességeit. De a jó Isten mégis megadta neki, hogy sokat tehetett Isten magyar egyházáért.

— Együtt térdeltünk kilenc éven át a „Gazda“ (= Sík Sándor) vasárnapi miséjén, és utána egymást követtük a fogadószobájában egy kis beszélgetésre és gyónásra. Teljesen mások voltunk és mégis egyek a „Gazda“ és az örök Gazda iránti szeretet- ben.

— Személyesen nagyon érzem a veszteségét, — mert sok éven át ő volt az, aki a magyarsággal való kapcsolatom ébrentartotta.

— Szerzeteseket, papokat megszégyenítő odaadással mondotta a zsolozsmáját és végezte — naponta — szentóráját, járta a keresztútjait. Valami szent megszállottsággal kereste a szép kegyhelyeket és ott gyújtotta a gyertyákat, otthoniakért, halottaiért és minden nagy ügyért. Amikor napi munkája dandárén túl — a munka közben maga főzte egytál ebéd és az egyszerű vacsora után — szobája csendjében, egy szép gyertya lobogó fényénél a breviáriumot mondotta, tudtuk, kikkel van és miért így emlékezik, ha véletlenül rányitottunk.

— Kevésbé ismertem Klárát, mint sokan mások: személyes dolgairól ma sem tudok sokat. Életkorát majd a nekrológból fogom megtudni. De jobban ismertem őt, mint legtöbb munkatársa: Zsoltároskönyv-em befejezésére ő biztatott, a korrigálás, kiadás, sajtó alá rendezés oroszlánrészét ő vállalta. Minden teológiai vagy irodalmi müvemet őszinte és kemény kritikával bírálta: ha biztos volt a dolgában,« akkor hajlíthatatlan, sőt makacs tudott lenni, de keménysége mögött mindig a szolgálat szelleme lakozott, az önmagát nem kímélő, mindig teljeset és teljesen adni vágyó személy odaadása. Munkabírása és munkaszomja példátlan volt, nyelvtudása és stílusérzéke a legmaga82