Szolgálat 64. (1984)

Tanulmányok - Belon Gellért: Ószövetség, Újszövetség

tek. övék az atyák, és test szerint közülük való Krisztus“ (Rém 9,4). Nem is lehet eléggé elemezni, hogy milyen szép képekben bomlik ki előttünk az isten- fiúság. Mózesnél olvassuk, hogy Isten mint a fiókáit kiterjesztett szárnyaival védő sas (MTörv 32,11) tanítja őket a repülésre. Vagy mint anya hordozza mé- hében gyermekét (Iz 46,4). Vagy mint anya hízeleg ölében ülő kisgyermekének (Iz 66,13). így fog tenni népével az Isten. Lehetetlen, hogy közvetlenségével és bensóségével meg ne indítson bennünket a pátriárkák korának Isten-képe. A szövetségek és ígéretek optimizmusa és irgalma a meleg érzések köntösébe és a derűs bizalom fényébe öltözteti lelkünket.

Ezt szimbolizálja szent Pál a sínai törvényhozásra utalva: „Ha már a halálnak betűkkel kőbe vésett szolgálata olyan dicsőséges volt, hogy Izrael fiai nem tekinthettek Mózes arcába, arcának múló ragyogása miatt, hogyan ne lenne dicsőségesebb a Lélek szolgálata? Sőt ami ott dicsőséges, ennek túláradó dicsőségéhez képest nem is dicsőséges. Ha ugyanis már a múlandó olyan dicsőséges, mennyivel inkább lesz dicsőséges a maradandó“ (2Kor 3,7-11).

És ezt a saját élményvilágába beállítva is szemlélteti. A Filippiekhez írt levelében elsorolja, hogy amivel a zsidózó keresztények büszkélkednek, akik vele szemben az ószövetségi törvények kötelező voltát hangoztatták a kereszt- ség után is, abban ő is versenyre léphet velük, sőt felül is múlja őket: nyolcad- napra körülmetélt, Benjamin törzséből származó, zsidó a zsidók közül, törvénytartó farizeus és a törvényhez szabott igazság dolgában kifogástalan. „Ám — teszi hozzá — amit egykor előnyömnek tekintettem, azt Krisztusért akadálynak tartom. Sőt, Uramnak Jézus Krisztusnak fölséges ismeretéhez mérten mindent akadálynak tartok. Érte mindent elvetettem, sőt szemétnek tartottam“ (Fii 3,8).

Mindebből világos, hogy az Ószövetség belső fényét és értékét nem tagadja a Szentírás, de az Újszövetség világánál túlhaladottnak látszik. Éppen ezért most át kell térnünk az Ószövetség kritikájára. Ezt megint nem magunk tesszük, a saját eszünk szerint, hanem Isten kinyilatkoztatott ítéletei és megállapításai gyújtanak világot a titok sötétjében.

Félelem és szolgaság

Szent Pálnál ezt olvassuk az Újszövetség jellemzésére, ami persze visszahat az Ószövetség minősítésére is: „Nem a szolgaság Lelkét kaptátok ugyanis, hogy ismét félelemben éljetek, hanem a fogadott fiúság Lelkét kaptátok, melyben azt kiáltjuk: Abba, Atya!“ (Róm 8,15). Az ószövetségi szövetségkötésnek ez volt ugyanis — a Szentírás megállapításai szerint — a mellékterméke, hogy a félelem lett az egész vallásos élet alapja. Ezt a kinyilatkoztatás több helyén egész világosan is olvashatjuk. „Ti nem járultatok kézzel fogható hegyhez, lobogó tűzhöz, homályhoz, sötétséghez vagy förgeteghez, sem harsonazengéshez vagy mennydörgő szózathoz, melynek hallatára könyörögni kezdtek, hogy ne szóljon hozzájuk tovább a szó. Nem tudták ugyanis elviselni a parancsot:

11