Szolgálat 63. (1984)

Halottaink - Dr. Gyulai László piarista (Fratres et amici)

legidősebb orvosnak ment) hárman lettek papok, három különböző szerzetben: egy piarista, egy ferences, egy jezsuita. A szülők, az édesanya tanítónői végkielégítésére alapozva, hallatlan szorgalommal és takarékossággal kertes családi házat építettek, ahol a gyerekek egészséges környezetben nőhettek. Laci részt vett a játékokban, házi tornákban — még bajnokságokat is rendeztek —, de a testvéri civódásokból ügyesen kivonta magát. Ez a szelídség, nagy határozottsággal párosulva az elvi kérdésekben, később is jellemezte. Előbb a helybeli ref. főgimnáziumba járt, később öccseivel együtt a sátoraljaújhelyi piarista gimnáziumba. Egy—két évig vonaton bejárók voltak, aztán bekerültek a Densz Géza vezette kislétszámú Szent Imre kollégiumba. Ez is hozzájárulhatott hivatásuk kialakulásához. Keveset tanult — javarészt már az órákon elsajátította az anyagot —, sokat olvasott, s bizonyítványai kitűnőek voltak. Érettségije előtt egy dolgozatában megírta, hogy a piarista paptanári pályát választotta, ezzel a mottóval: „Prae moris magnitudine.“ 1936. aug. 27-én lépett be. Noviciátusa után Vácról Budapestre került, és a Pázmány egyetem hittudományi karán tanult, amit teológiai doktorátussal fejezett be; ugyanakkor számtan—fizika szakos tanári oklevelet szerzett. 1943-ra ferences öccse „utolérte“, úgyhogy újmiséjüket együtt mondták Sárospatakon.

Hívei csak „Gyulai tanár úr“-nak emlegették (c. esperes, kanonok is volt). A kötelesség szent volt előtte. Nagyon sok álmatlan éjszakája volt, de napközben a legnagyobb pontossággal végezte összes teendőit. Halála előtt 12 nappal, mikor már alig volt jártányi ereje, még megtartotta a hittanórákat: magyarázott, visszakérdezett, énekelt a gyerekekkel, mint mindig.

Lassan-lassan felfigyelt rá a város és a környék. Megismerték, megszerették, mert érezték, hogy ebbe a meleg papi szívbe mindenkinek minden ügyes-bajos dolga belefér. Szobájának ajtaja reggeltől estig bárkinek nyitva állt, s csodálatos türelemmel tudta hallgatni a panaszokat. Soha egy arcizma sem árulta el, hogy valaki kellemetlen neki, vagy fárasztja. Sokszor a közös étkezésre hívó csengő szabadította meg egy-egy kellemetlen látogatótól. Jogi kérdésekben is kitűnő tanácsokat adott. De legjobban a betegek nőttek a szívéhez. Többször mondta: kezdettől az volt a legfőbb törekvése, hogy egyházközségében senki se induljon szentségek nélkül a nagy útra. Ez először nehezen ment, mert a nép abban a hitben élt, hogy a pap nyomán mindjárt jön a halál, ö nem várta, hogy hívják. Kerékpárján bejárta a várost, sárban-hóban, fölkereste a betegeket, érdeklődött állapotukról, gyógyszert szerzett, sok esetben külföldről is, a rászorulóknak anyagi támogatásról is gondoskodott. Amikor az orvos a szíve miatt eltiltotta a kerékpározástól, ment gyalog, de a betegeket nem hagyta. (Egy barátja autót akart küldetni neki. Visszautasította: „Ha a szegény emberek is gépkocsin fognak közlekedni, akkor én is fogok kérni.“) Egy följegyzését ezzel fejezi be: „Az utódomnak meghagyom; ha a házi gyóntatást elhanyagolod, és a nép visszasüllyed a régi babonába, kijövök a síromból, és minden éjfélkor rádzörgetem az ablakot.“ Szentbeszédeiben gyakran szólította föl híveit, hogy jelentsék betegeiket. Sőt az elsőáldozásra készülő gyermekeknek írt lelkitükrébe is bevette: „Súlyos beteget nem jelentettem a plébánián.“ — Rendszeresen látogatta a szeretetotthont is minden héten, vigasztalta, vidította lakóit.

Beszélgetésben, levélben sziporkázóan szellemes tudott lenni. Jól célzott humorával is javítani akart, sosem bántott, de helyes irányba próbált terelni. Míg egészséges volt, meghívták a lakodalmakba. Sokaktól lehetett hallani, hogy ő volt a társaság fel- villanyozója. Erre is tervszerűen készült. Egy füzetbe összeírta ábécésorrendben a magyar nótákat, így kifogyhatatlan volt a nótázásbán.

Nagy kézügyessége és technikai érzéke volt. A villanyszerelői, asztalos, lakatos munkákat mindig ő végezte nemcsak otthonában, hanem az ismerősöknél is. A háború után jóidéig saját maga gyártotta áramfejlesztő útján látta el árartimal a rendházat és a templomot. Fűrészgépet, darálót készített. Semmit sem engedett elpusztulni, ami menthető volt. Órát is javított. Minden szerszámot egyforma hozzáértéssel kezelt. A fizikai munkától sem idegenkedett. Hosszú évekig ő volt a rendház favágója, nagy

96