Szolgálat 63. (1984)

Könyvszemle - D. P. McNeill - D. A. Morrison - H. J . Nouwen: Együttérzés (Lelóczky Gy.)

álruhát vesz magára, nem tőle idegen létformában jelenik meg, hanem éppen a szolgaságban mutatja meg nekünk, hogy ilyen az Isten. Tehát a Jézus mozgásában megnyilvánuló szüntelen lefelé irányultság egyre megalázóbb körülmények közé nem távolodás Istentől, hanem közeledés Isten igazi lételeméhez, Istenhez, aki nem uralkodni, hanem szolgálni akar. Jézus szolgaságának az engedelmesség adja meg legmélyebb dimenzióját. Jézus azért jött hozzánk szolgaként, mert küldve volt. Engedelmessége nem egy parancs katonás, „vak“ kivitelezése: Jézus egész lényével végtelen szeretettel figyel az Atyára, és nincs más vágya, mint életté váltani az Atya akaratát. Jézusban Isten együttérzése úgy jelenik meg, mint együttszenvedés engedelmességből.

A keresztény közösség azért születik, hogy Isten együttérzését láthatóvá tegye a mindennapi élet kézzelfoghatóságában. Az emberi szenvedés mérhetetlen arányokban és személytelen módon való bemutatása a rádió, tévé, sajtó révén inkább negatív érzéseket hív elő az emberből. Csak a keresztény közösség képes közvetíteni a világ szenvedése és az egyén között, mert a közösség a közvetítő Krisztus élő jelenléte. Közösen megélt életünk révén részesei leszünk az isteni kompassiónak. A keresztény közösség paradoxona, hogy helyükről kimozdított emberekből alakul. Jézus elhív bennünket szokásos, „rendes“ helyünkről. Hagyd el apádat és anyádat. Fogd az eke szarvát és ne nézz vissza. Ebben az önkéntes kimozdítottságban követjük az otthontalan Jézust, nem próbálunk hamis kényelmet teremteni magunknak, megéljük belső összetört állapotunkat és szolidaritást vállalunk mások összetörtségévei. Thomas Merton kifejezését használva, „eltűnök a világból, mint érdeklődés tárgya, azért, hogy jelen legyek mindenütt elrejtettségben és együttérzésben“. Az önkéntes kimozdítottságnak azonban csak akkor van értelme, ha összegyűjt bennünket valami új módon. Ebben az új összetartozásban az egyes emberek egyre inkább kiüresítik magukat, és így helyet teremtenek magukban a másik számára: megtanulják osztatlan szívvel-figyelemmel hallgatni a másikat.

Isten mindig hív. Ahhoz, hogy meghalljuk ezt a hívást és engedjük, hogy az vezessen bennünket, fegyelmezetten kell élnünk. Pozitív értelemben vett, tevékeny türelemmel kell szembenéznünk feladatainkkal, a felmerülő szituációkkal, belépnünk a bennünket körülvevő élet sűrűjébe, viselnünk a magunkban és környezetünkben jelenlevő szenvedést. Ez az evangéliumi türelem kiemel minket az evilági idő (chronos) börtönéből és emberekkel való találkozásainkat üdvösséggel teli idővé (kairos) változtatja. A türelmes ember mindig talál időt imára, mert tudja, hogy az ima a keresztény életben létfontosságú. Az ima kapcsolatba hoz bennünket annak az együttérző Istennek a Leikével, aki az emberi család minden egyes tagját személy szerint szereti. Ezért az ima nem elválaszt minket az emberektől, hanem összeköt velük: a velük való szolidaritás első kifejeződése. Ahogy intimitásunk Istennel növekszik, női bennünk a másokért való felelősség érzése is. Ima révén fedezzük fel magunkban a határtalan teret, melybe minden ember belefér, beleértve ellenségeinket is. Cselekedeteink az ima gyümölcsei. Az igazi ima cselekvésre indít, könnyek letörlésére, sebek kötözésére, éhezők táplálására. Az együttérző tevékenység hálás, még ha nincsenek is látható sikerei, hálás, mert más emberek segítése Isten együttérző jelenlétének kifejeződése. De mindig emlékeznünk kell arra, hogy nem mi váltjuk meg a világot, hogy Jézus már megváltott. Mi csak láthatóvá tesszük azt, ami Benne már megvalósult.

Helyenként a könyvben a megfogalmazás kissé egyoldalúvá válik, és ezt a benyomást adja, mintha a legszegényebbek megsegítésén való közvetlen munkálkodás lenne az egyetlen elfogadható, autentikus keresztény elfoglaltság. De a műnek mint egésznek a mondanivalója, hogy a keresztény élet mint Jézus-követés rászorulók szolgálata mély szolidaritással, általánosan érvényes tétel, s így a szerzők, bár nem lépnek fel ilyen igénnyel, szép és igaz szintézist állítanak elénk.

Lelóczky Gyula

89