Szolgálat 63. (1984)

Az egyház szava - „Nyíljatok meg Krisztus Lelkének“ (Homília Luzernben)

tések és fontos feladatok várnak. Például mit kell tenni, hogy megakadályozzuk a társadalmi együttlét erkölcsi alapértékeinek lassú belső kiüresítését? Hogy kelthetünk ismét bátorságot egyesekben és családokban, hogy ismét merjenek élni, és bízzanak a jövőben? Vagy: országotok jóléte hogyan járulhat hozzá egyre hatékonyabb békeszolgálathoz a nemzetek közössége érdekében? Tudatában vagytok-e azoknak az értékeknek, amelyek föltétlenül megérdemlik figyelmeteket és különös gondoskodástokat, mint a hűség, megbízhatóság, családi érzés, az élet tiszteletben tartása a fogantatástól a halálig, a polgári szolidaritás, a felelősségteljes bánásmód a természettel és a környezettel?

Az ember Isten kinyilatkoztatásán és saját lelkiismeretén keresztül sok nemes ideált ismert föl és tanult meg becsülni, hogy emberhez méltó és kiteljesedett léte lehessen. Úgy látszik azonban, egyre inkább hiányzik az erő, hogy ezeket folyton és következetesen megvalósíthassa. Számtalan problémát oldott meg a modern ember, de rémületére mindig újak tornyosulnak előtte: kétségbe kezdi vonni művei állandó haladását, és kezdeti határtalan optimizmusa bénító szorongásba csap át.

Ebben a mindannyiunkat nyomasztó helyzetben sajátos módon jön segítségünkre a keresztény hit. Megajándékoz a szükséges bátorsággal, hogy reményteljesen és higgadtan haladjunk, Istenbe vetett bizalommal, aki történelmünk Ura is.

3. Az olvasmányban hallottuk Pál apostolnak a római keresztényekhez több mint 1900 éve írt, de ma is érvényes szavait: „Tudjuk ugyanis, hogy az egész természet sóhajtozik és vajúdik mindmáig. De nemcsak az, hanem mi magunk is, akik bensőnkban hordozzuk a Lélek csíráit, sóhajtozunk és várjuk a fogadott fiúságot, testünk megváltását" (Róm 8,22-23).

Mennyire igaz, hogy az ember „sóhajtozik“: az annyi helyen nyúzott, hajszolt és szorongó ember, akinek — a legjobb esetben is — gyakran kínlódva kell előrevergődnie kemény ellenállásokkal szemben. Mindannyian nagyon is halljuk ezt a sóhajtozást: saját szívünkből éppúgy, mint a mellettünk állóktól, - sőt az „egész teremtett világtól“, a rosszul használt, kizsákmányolt természetből, a levegőért és élettérért küzdő növényektől és állatoktól!

És mégis: Szent Pál ebből a világpanaszból egy „szülési fájdalmat“ jelző sóhajt hal! ki. Valami pozitívum készül benne; valaminek születnie kell; minden szenvedve vár a végleges áttörésre. A sóhajt remény élteti. Az apostol még világosabban mondja: „várjuk a fogadott fiúságot [és leányságot], testünk megváltását." Tehát a bennünk már jelenlevő valóságról beszél, amelyiknek azonban még „ki kell nyilvánulnia“, teljesen érvényre kell jutnia. Ezt a valóságot hívja „a Lélek zsengéjének". Ez Jézus Krisztusnak, Megváltónknak a Lelke. Ö mint feltámadott és felmagasztalt Úr, Isten teljességéből* Lelkének fényével és éltető melegével mozgatja lüktető érverésként a teremtést, ahol csak hitre való készséggel és szeretettel találkozik. Minden egyes hivő, Krisztus mindegyik

52