Szolgálat 63. (1984)

Tanulmányok - Szabó Ferenc: Emmanuel Mounier hite és hősies humanizmusa

a következménye, hogy individualizmusa elfojtja benne a lelki erőt.“ (111,59). A megoldás - Péguy és Bernanos jelzése szerint — ez: „Ezentúl az életszentség az egyetlen érvényes politika.“ (1,150) Vagyis az életszentség mindannyiunkat kötelez, egyedül ez termékeny és hatékony. Az életszentség, az Istennel való eleven kapcsolat szükséges ahhoz is, hogy beilleszkedjünk a világ haladásába. „A belső élet Istenből és az emberek történelméből táplálkozik“ (I, 236).

A oél az, amit Mounier így nevez: „teremtő személy“, vagyis olyan személy, aki teljesen kilép önmagából, a világ, a másik ember és az Abszolútum felé fordul, hogy megvalósítsa a teljes kommúniót, szeretetközösséget a világgal, a többi emberrel és Istennel. Ebben a törekvésben össze kell kapcsolni olyan ritkán párosított erényeket, mint a merészség és a türelem, a megdöbbenés és a hűség (III, 709). A merészség, eltökéltség a csodálkozással párosítva hihetetlen erő: a világ, az élet szépsége, a most történő új (= „ami történik“) új csodálkozást vált ki bennünk. Nem a letűnt múlthoz, a megcsontosodott szokásokhoz való ragaszkodás, hanem kitárulás az újnak: nem szabad félnünk a változástól. De egyben szükség van a hűségre és a türelemre is: ezt nem tudják a sietős emberek, és azok, akik elvágják a múlthoz fűző szálakat, kioltják a füstölgő mécsbelet. Reménykedéssel nézni a jövőbe. Mounier reménykedése dinamikus. Az önuralom és az eseménnyel szembeni készség jellemzi. Mint mindenben, itt is felfedezi a misztériumot. Egyszerűségnek is nevezi: „amint a gyermek szemléli a búzakalászok sorát“ (1,170). Tevékeny türelem, amely építi a világot. A türelmes reménység alapja Isten Igéjének Megtestesülése, Isten eljövetele világunkba. És egyben várakozás a Parúziára, a végső Úrjövetre, amikor végleg átalakul a világ. A kettő között kell teljesítenünk közös emberi feladatunkat; teljességre vinni az emberit az isteni teljességgel érintkezve (IV, 383).

Mounier és Bernanos egyaránt küzdött a kapitalizmus, az ipari társadalom pusztításai ellen: mindketten a személyt emelték előtérbe. De míg Bernanos borúlátó volt a technikai fejlődés és általában a modern haladás visszásságaival szemben, Mounier hitt a fejlődésben, a baloldali irányokkal is rokonszenvezett. Bernanos szenvedélyesen elítélte az „embertelen civilizációt", amely robotgépeket szül, kegyetlenül ostorozta a modern nyugati és keleti produkti- vizmust, tehát azokat a rendszereket (akár kapitalista, akár szocialista), amelyek az embert animal oeconomicus-szá fokozzák le. Mounier előre látta annak a veszélyét, hogy a személy — Marcuse szavával — „egydimenzióssá“ zsugorodik, mégsem volt pesszimista. Mozgósítani akarta a keresztényeket — bizonyos ka- tasztrofizmussal szemben -, hogy vegyenek részt a világ átalakításának istenemberi művében, nyíljanak meg bizakodón a haladás felé. A jelenkori szorongást és félelmet „gyerekes reakciónak“ tekintette. Azt hangoztatta, hogy a lelki haladás feltétele a gazdasági-társadalmi állapotok átalakítása. Bergsont idézte: „Az ember csak úgy emelkedik a föld fölé, ha valami hatalmas eszközre támaszkodhat. Az anyagra kell nehezednie, ha el akar szakadni tőle. Más szóval: a

43