Szolgálat 63. (1984)
Tanulmányok - Lukács László: Una Sancta
a hatalom nem a népből, hanem Krisztustól származik. Ez az egység nem csupán társadalmi összefogás vagy szociológiai kívánalom, hanem szentségi-lényegi jellemzője az egyháznak, szentségi hordozója a szentháromságos Isten, az odaadottságában köztünk élő Krisztus jelenlétének. Ezt az egységet őrzi és szolgálja Krisztus megbízásából a püspök és a pap. Elvállalja az egység szolgálatát, de a vele járó áldozatokat is, s így válik nemcsak „hivatalból", hanem személyében és lelkületében is az értünk adott Krisztus személyének képviselőjévé. Ha az egységet minden más követelmény fölé helyezzük az egyházban, hogyan lehetséges mégis egészséges kritika, termékeny véleménykülönbség és eszmecsere, hogyan lehet biztosítani az egészséges előrehaladást, helyet adni a reformtörekvéseknek? Az egység mindig csak szeretetből születhet, s aki szeret, az tökéletesnek látja a másikat. Jóval érzékenyebben megfájja tehát minden hibáját, hiszen nem csupán az igazságos bíró, az elfogulatlan tudós objektiv mérlegelésével mond véleményt, hanem a másikat eszményítő szerelmes mindent-elvárásával. Ez a fájdalom azonban könnyen válhat önsajnálattá, sértett gőggé jámbor és egyháziasan hangzó jelszavak mögött is. Itt is szükség van „a szellemek megkülönböztetésének“ képességére. Minden igaz kritika és reformtörekvés föltétele tehát, hogy mindig az egységet, a másiknak és az egész egyháznak érdekét szolgálja, mentes legyen minden önösségtől, gőgtől, lenézéstől és széthúzástól. Annak tudatában kell munkához látnia, hogy nem minden oldható meg cselekvéssel; hogy az egységhez, éppen úgy, mint a szeretethez, hozzátartozik a szenvedés: az adott órában, „kellő időben" önmagunk odaadása és elvesztése. Krisztus példája kezeskedik, hogy mindez megtérül az Isten országában: csak az elhaló búzaszemből kel ki bőséges termés, csak a megőrölt gabona válhat Krisztus tiszta lisztjévé. Az egységet nem öncélúan élvezi az egyház, hanem az egész emberiség szolgálatába állítja: minden ember meghívást kap az üdvösségre. Krisztus az egész emberiséget kiengesztelte Istennel, s az egyház a kiengesztelődés szolgálatában él: benne megkezdődött az emberiség kegyelmi egyesülése, s az egyháznak ígért diadalmas kegyelem végül is minden emberi gyöngeség, széthúzás, ellenségeskedés ellenére elsegíti az emberiséget ahhoz az egységhez, amelyben minden megoszlás megszűnik. Isten tökéletes egysége a Szentháromságban példaként, életforrásként és célként áll minden emberi szeretet előtt. Csak a teljes egybeolvadás vágyával, önfeledten és feltétel nélkül, egyre odaadottabban szerethetjük egymást igazán. A legintenzívebb szeretetkapcsolatok is innen kapnak ösztönzést, előre mutató példát, de innen meríthetünk vigasztalást is olyankor, amikor az emberi szeretetnek térrel-idővel-egyediségünkkel adott korlátáit, végességünk, önösségünk, bűneink terhét megtapasztaljuk. 18
