Szolgálat 63. (1984)
Tanulmányok - Lukács László: Una Sancta
ratikus eszközökkel próbált erős központi szervezetet kiépíteni. De másrészt megkísértett a független sokféleség veszélye is: egyesek, kisközösségek vagy mozgalmak az egyház emberi tökéletlenségeinek láttán a kritika vagy a reform igényével fordultak szembe az egyház egészével vagy annak vezetésével, s végül elszakadtak tőle. Igazi egység csak sokféleségből jöhet létre, a sokféleség viszont csak az egységben érheti el a maga teljességét. A zsinat óta egyházunkban minden szinten és formában tért hódított a pluralizmus, s jelentős gazdagodást hozott. De csak akkor válhat teljessé, ha ezáltal nem gyöngül az egység, sőt kiteljesedik az Isten akarta sokféleségben. Napjainkban az egység vágya ébredezik az egyházban. S a sokféleséget is csak úgy tudja élőbbé, evangéliumibbá és teljesebbé tenni, ha nyíltabb és odaadóbb szívvel követi Krisztus végakaratát: „Legyenek mindnyájan egyek.“ Az egység keresése a leghatározottabban és legerőteljesebben az ökumenikus mozgalomban öltött látható formákat. Joggal mondják ezt a huszadik századi egyháztörténelem legfontosabb eseményének. A keresztény egyházak közti ellenségeskedést a párbeszéd váltotta föl, majd az együttműködés a különböző keresztények és keresztény közösségek között. Ma már egyre többen őszinte odaadással keresik az egységhez vezető utat, s teszik meg a lehetséges és szükséges lépéseket. Az egységre törekvésnek van azonban még két másik iránya is, amely egyelőre még nem olyan látványos és konkrét, mint az ökumenikus mozgalom, pedig ezek adják meg az ökumené igazi alapját és távlatait is. Az egyik messzibbre nyúlik a keresztény egyházak körénél, s az egész emberiségre nyílik rá; a másik viszont közeire tekint, s egy egyházon — magunkról beszélve: a római katolikus egyházon —, sőt egy egyházmegyén, egy egyházközségen, egy szentmise közösségén belül célozza meg az egységet. Az emberiség egysége és az egyház egysége azonban valójában nem két egymástól független feladat. Az egyház egysége nem öncél, hanem az emberiséget szolgálja, s csak akkor jut el a beteljesüléshez, ha az egész emberiséget fölemelheti Istenhez a kiengesztelődött emberek közösségében. Az egységet legbelül, magunkon kell kezdenünk. Céltalan és hiteltelen volna ökumenikus mozgalomról beszélni akkor, ha az ökumenizmus, tehát a másik megbecsülésének, testvérül elfogadásának szelleme nem járja át emberi és egyházi életünket egyaránt, s ha az egyház a mindennapi élet és kultusz gyakorlatában nem az Istentől nekünk ajándékozott egység életét tartja legdrágább kincsének és legnagyszerűbb feladatának. I. Az egyház: Krisztus szentsége Isten, aki a Szeretet, Krisztusban vált láthatóvá és jelenvalóvá. Isten kinyilatkoztatása azonban nem csupán objektív ismeretközlés,» tárgyilagos előadás, hanem szubjektív önközlés, a szeretet feltárulkozása. Hasonlattal élve: egy 13
