Szolgálat 62. (1984)

Eszmék és események - In memoriam Karl Rahner †

sétek el személyiségeteket és reményeteket!“ De nem maradt puszta szavaknál; 50 000 $ segítséget ajánlott föl.

A nap fénypontja a délutáni papszentelési mise volt, ahol 23 új szolgával gyarapodott a thaiföldi egyház. A szertartás latinul folyt le. A Szentatya túláradó öröme a mise végén a következő thai nyelvű rögtönzésben csordult ki: „Szeretlek benneteket. Szeretem a föld minden népét.“

Milyen jó a föld végső határain is tudni: valaki Isten nevében szeret minket!

Spectator

IN MEMÓRIÁM KARL RAHNER (t 1984. márc. 30.)

Részletek az osztrák rádióban 1980-ban adott interjúból

Miért lenne szégyen, hogy az ember elmondhatja: rendes, keresztényien jámbor, kemény munkához szokott családban jött a világra, ahol valójában töb- bé-kevésbé minden rendben van? A gyerekek talán itt-ott lusták vagy veszekszenek, a szülők talán néha összeszidják őket; de a mamának sokat kell dolgoznia, az apának középiskolai tanársága mellett még korrepetálnia, hogy a hét gyerek rendesen felnőhessen. De vasárnap kalács van, és elmegyünk Freiburg mellett a hegyek közé a nagymamához. Egyszóval a család tulajdonképpen érintetlen; minden gyerek rendesen fejlődik, mind iskolába jár és leérettségizik, bár legalább tizennégy év a korkülönbség a legidősebb és a legfiatalabb között. Másfelől nem is izgatóan érdekes mindez; gyerekkoromból nem tudnék nagystílű, érdekfeszítő történeteket mesélni.

Négy évvel idősebb bátyám már elhatározta magát, és rövid katonáskodás után 1919 januárjában a vorarlbergi Feldkirchben belépett a német jezsuiták no- viciátusába. Ennyiben azt lehet mondani, hogy / nálam is / minden - legalább felületesen tekintve — normálisan, szabályosan és nagy izgalmak nélkül történt. De azért nem szabad túl ártalmatlanul sem elképzelni a dolgot. Minden fiatalnak megvannak a maga problémái, legalábbis belül, talán csak lenyeli őket. Én a fekete-erdei vérmérsékletemmel, tehát bizonyos szkeptikus melankóliával, persze nem éppen az az ember voltam, aki az életet eleve túl egyszerűvé és vidámmá teszi magának. De ha azt mondja, hogy ép világban nőttem föl, akkor ezt felelném: Igen, így van, hála Istennek.

Az a tárgyilag és önmagában adott kérdés, hogy valaki pap akar-e lenni vagy szerzetes is, nem ferences, hanem jezsuita — ez az én esetemben ténylegesen el volt intézve: mindig pap akartam lenni és jezsuita. Hogy miért, azt tulajdonképpen már nem tudom egész pontosan. Azt hiszem, egyszer már elmondtam egy spanyol folyóiratban, amely szintén az indítékaimról kérdezősködött: Magától értetődően értelmes indítékoknak kellett lenniök, és biztosan vallásos indítékok is belejátszottak, egy bizonyos teológiai« problematika indítása, amibe az ember be akart hatolni. De egy fiatalember indítékai eltűnnek, a későbbi életben nem olyan kézzelfoghatók, és ez nem is szükséges. Ha meg70