Szolgálat 62. (1984)

Tanulmányok - Örök útitársak (Szerkesztőség)

Értelmes kegyelmi közösség

Hogyan tudok keresztülvergődni akkor, ha hűségemet ugyan tartani akarom, de lelkemben mégis úgy érzem, hogy nem kaptam meg eléggé azt, amit házasságomtól reméltem? A külső sokat jelent, de mit tehetek, ha bensőm elégedetlen? Saját küszködésén érzékelteti az ima, a barátok, a helyes tanácsadás fontosságát a családi béke újraóléséhez egy több mint 30 éve házas ember.

Több évtizedes házasság után az ember tulajdonképpen csodálkozva néz vissza: nekem miért sikerült és másnak miért nem? Félreértés ne essék: sikerült együtt maradni és hálát adni a Gondviselésnek, hogy minden úgy történt, ahogy a sors hozta. De mennyivel könnyebb lett volna, ha sok mindenre figyelmeztetett volna valaki. Elsősorban nem is a szülőkre gondolok. Inkább komoly lelkipásztori előkészítésre vagy intézményes tanácsadásra.

Jegyesoktatásra ugyan be voltunk jelentve, de rajtunk kívülálló akadályok következtében elmaradt. De akkor, a 40-es évek végén távolról sem nyújtott volna annyit, mint talán manapság. így az élet maradt a vezetőnk nehéz napjainkban. Az élet, azaz jó barátok, köztük lelki vezető is. És még valami. Mindkettőnk családjában szokás volt, hogy haraggal nem tértünk éjszakai pihenőre. Addig sohasem jött álom a szememre, amíg nem engeszteltem ki édesanyámat, és később feleségemet. És ö sem mulasztotta el.

Mindebből következik, hogy házasságunk nem volt mentes a válságoktól, beleértve a tervszerű különélés időszakát sem. Azt sem tudom elmondani, hogy egyedül képes lettem volna elviselni a velejáró vergődést. Ki segített?

A baráti tanácsadókon kívül, azokat is megelőzve, négy aranyos gyermekünk ártatlan szeme, az értük érzett kínzó felelősség. Mi lesz velük, ha végleg szétválunk? Az lesz a sorsuk, mint az enyém volt gyerekkoromban. Apám még születésem előtt elhagyta anyámat. Sohasem értem meg, mit jelenthet a családjának biztonságot nyújtó édesapa az emberré válás folyamatában. Ez a sors várna gyermekeimre is? De feleségem is így gondolkodhatott, mert a legmélyebb ponton is éreztette velem, hogy amikor nem volt már mondanivalónk egymás számára, vállalja a mindennapi feladatokból ráeső részt. Mentünk némán az úton, térben—időben egyideig elválasztva, barátoktól támogatva, — és imádkozva.

Óvatosan szólok az imádságról. Nem azért, mert nem hiszek erejében. Ma már azt is tudom, hogy nem volt hiábavaló. De a házasságon belüli konfliktusok oka legtöbbször olyan alkati probléma, amelyre a házasságkötéskor senki sem gondol. Sőt, a józan, esetleg szülői figyelmeztetés éppen az ellenkező hatást érheti el. és amikor észreveszi az ember, hogy „nem illünk össze", az Istenhez fordulás, az imádság előtérbe állítása könnyen okozhat csalódást. Már csak azért is, mert nem biztos, hogy imádságunk helyes, jelentheti a konfliktustól való gyors szabadulás vágyát, amikor talán éppen a ránk rakott megpróbáltatás elfogadása jelentené a kivezető magatartást.

21