Szolgálat 62. (1984)
Halottaink - Dr. Éder-Szászy László piarista (Tanítványa és rendtársa)
gítője. Sohasem tett félre pénzt. „Majd lesz nyugdíj“ — nyugtatta meg édesanyjukat. Gyermekeit őszinte vallásosságra nevelte, főleg példájával. „Már gyerekkorunkban arról beszéltünk, hogy a legnagyobb fiú pap lesz, a második kántortanító, a harmadik barát, a negyedik katonatiszt. Majdnem minden beteljesült.“ A hivatását kereső Jancsit az édesapa irányította finoman a szaléziek felé: „Most vannak modern kongregációk, ahol a szegény, árva gyermekeket különböző mester- ségekre tanítják. Tanulj meg valamilyen ipart, aztán jelentkezz náluk.“ Valóban kitanult Keszthelyen cipészsegédnek. 1927. máj. 20-án lépett be a rákospalotai Klarisszeumba, augusztusban megkezdte a noviciátust, és dec. 8-án beöltözött. Édesapja csak ekkor árulta el: „Fiam, még meg sem születtél, amikor én már kértem a jó Istentől egy gyermeket Don Bosco számára.“ És Proszt atya boldogan teszi hozzá: „Már több, mint ötven éve vagyok Don Bosco fia, de soha még csak árnyékát sem éreztem valami kételynek!“ 1931-ben teljesült a vágya: kiküldték az argentin misszióba. Nov. 10-én már Pata- góniában, Fortín Mercedes-i házukban volt. (Ennek történetét lásd lapunk 25. sz. 75. oldalán közölt levelében.) Több mint 30 évet töltött Itt: ez volt életének fénykora. Sajnos, sem ő maga nem árul el nagy szerénységében semmit róla, sem másoktól nem sikerült adatokat szereznünk. Szíve nagyobb felét, mint minden jó misszionárius, bizonyára ott hagyta. Milyen boldog volt, milyen szívesen küldött anyagot, amikor megtudta, hogy közölni akarjuk a patagóniai indián sarjadék, Ceferino Namuncurá életrajzát! De az engedelmesség jegyében készséggel vándorolt 1962-ben tovább Uruguay-ba, Montevideóba magyar lelkésznek, „örömmel hagytam ott a már annyira megszeretett második hazámat. Gondoltam, úgy akarja a Jóisten, hogy öregségemet magyarok között éljem le. Olyan jó képzelő tehetségem van, hogy szinte már egy kis földi mennyországot építettem magamnak ... Hogy aztán a valóságban más lett, jobb, hogy nem is sejtettem!“ Mert bizony ez lett: korán elöregedő lelkész egy elöregedő gyülekezetben. Utolsó éveiben írt levelei szomorúak. 1982 januárjában írja: „Két ízben is sürgősen szállítottak szanatóriumba. Szívzavaraim vannak. Alig állok a lábamon. Félvak is vagyok! Igaz, hogy már a 74. évemet .bicegem'. (Úgy érzem, nem soká!) Egyedül vagyok magyar pap Uruguay-ban. Már alig tudom ellátni egyházközségünket, ahol .missionarius cum cura animarum'-nak vagyok kinevezve a Szentszéktől. Híveim rettegnek attól, hogy elhagyom őket! Kevesen vagyunk magyarok, majd mind 50—60 éve került ide. E közel 20 év alatt több mint 300 magyart temettem el, s csak 106 keresztelésem volt! Igaz, hogy mennek az itteni plébániákra is. Bárcsak többen mennének!“ Egy év múlva, legutolsó levelében arról tudósít, hogy közel 3 hónapot volt az év folyamán szanatóriumban. Élete lassacskán kialudt. 1981. nov. 6-án még lerepült patagóniai provinciájuk székhelyére, odaérkezésük 50 éves találkozójára. 11 fiatal kispap érkezett annak idején, néggyel sikerült találkoznia. Három már meghalt, egy visszatért Olaszországba, egy kilépett, egy súlyos beteg. A találkozó két hétig tartott. Fölelevenítették emlékeiket, élményeiket. Évenként hűségesen küldött öt szentmisevállalást velünk való lelki egysége jeléül. Don Bosco hű misszionáriusa most már bizonyára az örök Találkozót ünnepli az égben. Szerkesztőség Dr. ÉDER-SZÁSZY LÁSZLÓ piarista (1898—1983) A Piarista Rend szerénységében és elvonultságában is nagy fiától búcsúztunk el a Farkasréti temetőben 1983. augusztus 11-én. Hogy érettségije után 18 éves korában a Kegyestanítórendbe lépve indult neki áldásos, gazdag szerzetespap-tanári életének, nem volt véletlen. Egész egyénisége, élete, lelkülete a kegyeletesség eszméjéből táplálkozott. A rómaiak pietas-nak nevezték azt a szent emberi érzést, ami összeköt bennünket az életünket körülölelő legnagyobb értékekkel: szülőkkel, családdal, hazával. Istennel. Kalazanci Szent József evvel a lelkülettel közeledett a rábízottakhoz, növendékeihez, környezetéhez. 102