Szolgálat 62. (1984)
Halottaink - Pálfalvi József (Osztálytársa)
1914. május 20-án született Mórott szegény paraszti családból. Édesapját korán elvesztette, de energikus, szorgalmas és mélyen vallásos édesanyja már gyermekkorában az oltár közelébe irányította lépteit. A Kapucinus Rendbe 1929. augusztus 29-én lépett be. Tanulmányait mind a gimnáziumban, mind a bp.-i Pázmány Péter Hittudományi Egyetemen kitűnő eredménnyel végezte. 1939. július 2-án szentelték pappá a budai rendi templomban. Utána 3 évig a római Gregoriánén végzett egyháztörténelmi tanulmányokat, és ugyanott szerzett doktorástust is. Hazatérve a rendi főiskolán tanár, prefektus és spirituális volt. Tanítványait nemcsak a tudományokban művelte magas fokon, hanem megtanította őket az Egyház iránti hűségre és rendje szeretetére is. Jellemző jellemalakító nevelésére, hogy tanítványai közül — bár az élet keményen megpróbálta őket — egy sem lett aposztata. Szívesen és örömmel vett részt a lelkipásztori munkában is. Prédikált, gyóntatott, triduumokat és missziókat tartott. Remekbe szabott szentbeszédei lelki élményt jelentettek egyszerű híveknek és intelligenseknek egyformán. Ha papi gyűlésen komoly témáról kellett előadást tartani, akkor szinte refrénszerű volt a közös felkiáltás: „majd a Jácint atya megcsinálja!“ Ő azután a maga tudós, kutató és lelkiismeretes munkájával el is készítette az előadást mindenki megelégedésére. Az alsóvízivárosi hívek még ma is emlegetik, hogy Buda ostroma alkalmával Jácint atya és rendtársai sorra járták az óvóhelyeket, miséztek, gyóntattak és házasságokat rendeztek. Amikor a hívek nem mertek Jézushoz jönni a templomba, akkor ők vitték Jézust a hívekhez a legnagyobb életveszélyben. Minden munkát és megbízatást elvállalt, amivel a rend elöljárói és az esztergomi egyházmegyei főhatóság megbízták, (gy 1947-től haláláig az esztergomi Főszentszék kötelékvédője, majd vizsgálóbírója és bp.-i ügyhallgatója volt. 1950-től 1969-ig a budai rendi templomban működött mint káplán, és 1969-től haláláig az óbudai Kövi Mária plébánián folytatta lelkipásztori munkáját. Tudományos működése sem szökkenhetett teljesen virágba az előbb említett okok miatt, pedig nagy tehetség volt. De egy-két komoly munkájával (gy is kimutatta oroszlánkörmeit. Doktori értekezése: „Die Beziehungen der Kapuziner zu Ungarn bis zur Gründung des ersten Klosters (1595—1674)“ (248 oldal), mind itthon, mind külföldön nagy elismerést szerzett neki. Rövidebb tanulmányai a rend Értesítőjében jelentek meg: 1. ) A kapucinusok Mórott (1945). 2. ) A budai rendház főnökei. (Hosszú bevezetője a budai kapucinusok háztörténetét ismerteti. 1948.) 3. ) Brindisi szt. Lőrinc, a magyar kapucinusok őse (1948). 4. ) Magyarországi P. Bernardin (1948). 5. ) Egy kapucinus kegyhely tündöklése a 18. században. Bodajk (1948). Élete utolsó évében a testi szenvedések kemény keresztútját járta. Csodáltuk türelmét és szótlan keresztviselését. Félig bénultan, s szinte alig látva is mindennap misézett, és végezte munkáját az utolsó napokig. 1983. márc. 27-én szólította magához az Úr. Az óbudai temetőben sok pap és még több hivő jelenlétében szentelte be holttestét dr. Bagi István esztergomi segédpüspök ápr. 11-én. Végső kívánsága szerint a lelkiüdvéért bemutatott, koncelebrált szentmise után Mórott temettük el a rendi testvérek sírkertjében, április 14-én. Halálával nagy veszteség érte az esztergomi főegyházmegyét, a rendi testvéreket és a híveket egyaránt. Volt tanítványa PÁLFALVI JÓZSEF (1914—1983) Született Királytelken, 1914. nov. 2-án. Pappá szentelték Egerben, 1940. jún. 16-án. Meghalt Gyöngyösorosziban, 1983. ápr. 25-én. Utolsó levelében, márc. 28-án még tervezett: „ősszel bérmálás. Akkorra rendbe kellene hozni a templom északi falát, és a lakás külső-belső felújítása is nagyon sürgős.“ Ápr. 24-án még a papi hivatások világnapját tartotta meg templomában, Jézushoz új hivatásokért esedezett jó híveivel együtt. Másnap, hétfőn szokása szerint korán kelt. mert már 1/2 5 után mondta a breviáriumot, 99
