Szolgálat 61. (1984)
Halottaink - Várady István (Confrater)
éves korában nagyszerű plébános lett. Nemcsak hívei lelkét, de a nagy túrái templomot is művészi színvonalon alakította át a zsinat liturgikus reformjának szellemében. Temetési menete két részből állt. Koporsója előtt rózsafüzért imádkozva haladtak paptestvérei. Egyik jóbarátja büszkén odasúgta nekem: egy püspök temetésére sem jön össze ennyi pap. A temetési menetben 220-an voltunk, a gyászmisén még többen. A koporsó után, mindnyájan feketébe öltözötten, hívei jöttek. Azokat már nem lehetett megszámolni. A gyászmise főcelebránsa Bánk érsek-püspök atya volt, ő végezte a temetést is. Ezzel is meg akarta hálálni a hosszú életen át tartó hűséges szolgálatot és a főpásztorai iránti mindenkori nagy tiszteletét. Pétery püspök úr egy zsoltárfordítást készíttetett vele. A Szent István Társulat igazgatója, volt kispapja nagyon szerette volna kinyomatni az Apostolok Cselekedeteiről készült előadásait, ám a mindig elfoglalt lelkipásztornak nem volt arra ideje, hogy írásait sajtó alá rendezhesse. — Népünk tudásszomja erősen élt benne, amiről nagy és szép könyvtára tanúskodik. Egészen a legutóbbi időkig szívesen megvett minden újabb, főként biblikus könyvet. Még 1970-ben így írta alá egyik levelét: ... a testben öreg, de lélekben fiatal barátod . . . Ám az idei nyáron már azt mondta, hogy csak életrajzokat szeret olvasni, és elkérte a nagy innsbrucki papnevelő, P. Michael Hofmann életrajzát. Sajnos ez már későn érkezett hozzá. A temetésén kibontatlanul kaptam vissza a küldeményt. Rajta is megvalósult, amit P. Hofmann öregségében mondott: Az ember a kor előrehaladtával egyre enyhébb lesz a hívekhez és egyre szigorúbb a papokhoz. Káplánjaival szemben nagyon igényes volt. Főként fájt neki, ha az elmélkedés és az imád- ságos élet vonalán tapasztalt náluk mulasztást. — Egyébként nagyon melegszívű jóbarát volt paptestvéreihez. Az utolsó évtizedben a Stellái papi üdölöben pihent. Napi sétája a hasznosi kápolnáig tartott. Itt is örült, ha sétatársra akadt, akit ugyanezek a témák érdekeltek. — Kedves túrái hívei bőven ellátták őt a Stellában gyümölccsel és süteménnyel, barátainak mindig a nógrádi vendégszeretet kedvességével adott ezekből részt. Barátaihoz mindig nagyon kedves és közvetlen volt, bár némi finom tartózkodás mindig volt benne. — Egyenes természete nem bírta a diplomatáskodást. Ez ellen mindig türelmetlenül tudott kirobbanj. Televíziója nem volt, de a vatikáni rádiót minden este meghallgatta. Pápai kamarási reverendát nem csináltatott magának, kanonoki gallérja nem volt, vagy ha volt, soha nem vette föl. Legnagyobb kínjaihoz tartozott, ha püspökéhez menet föl kellett vennie a lila övét, egyébként soha nem viselte. Lakása tiszta, egyszerű, férfiasán kemény volt. Nem voltak párnázott bútorai. Hosszú rábeszélésbe került, amíg egy új télikabát vásárlására rászánta magát. Halálában szinte félszegségig menő udvariasságának volt része. Az út túlsó oldalára akart átmenni. Közben egy motorbiciklis jött. Mind a ketten megálltak és tessékelték a másikat. Azután egyszerre indultak meg. így történt a tragédia . . . Gyászmiséjén, amelynek koncelebránsait nem lehetett megszámolni, kedves énekei között a magyar Magnificatot énekelték, a temetőben ezek után még a Te Deum-ot. Mint Szent Ágoston Szent Monika halála után, mi is szívből hálát adtunk az Úrnak, hogy a miénk volt. . . Életének két jubileuma következett volna. Novemberben lett volna huszonöt éve annak, hogy Túrára jött, és jövőre lett volna a gyémántmiséje. Ezeket már az örökkévalóságban ünnepli. így jobban illik szerény életéhez e befejezés, mert az ünneplést soha nem szerette. Mindig az örökkévalóságnak élt. Egyik barátja VÁRADY ISTVÁN (1914—1983) Nagyváradon született 1914. nov. 4-én. Tanító egyetlen gyermeke volt. Váradon végezte iskoláit, és itt töltötte nyugdíjasként életének két utolsó évtizedét is. Az élénk 98
