Szolgálat 61. (1984)
Könyvszemle - Ókeresztény írók IV-V. (Szilas L.)
és hosszabb-rövidebb részeket olyan művekből, amelyek időközben elvesztek. Itt elég a III. könyv 39. fejezetére utalnunk, amely Papiasz írásairól szól (140—143). Az „Ókeresztény írók“ 5. kötete az egyház első négy századának egyházfegyelméről szól, az ezt érintő előírásokból ad bő választékot. A témának megfelelően itt szükség volt egy alapos bevezetésre, hiszen lényegében az egyházi jogszabályok kialakulásáról, jogképzödésröl van szó. Erről így ír a kiadó Erdő Péter: „Az önálló egyházi jogalkotás különböző formái fejlődtek ki az első négy évszázad során: a szokásjogi jogképzódés, a zsinati jogalkotás, majd az időszak végén egyre határozottabb és rendszeresebb formában a pápai jogalkotás. Az egyes püspökök elsősorban jogalkalmazóként működtek, bár ezt a tevékenységüket nem ritkán nagyon is alkotó módon végezték“ (18). Az egyház kialakulásának korában az írott jog még alig szerepel. Annál nagyobb szerepet játszik benne a szokásjog. Ez erősen kapcsolatban áll a hagyománnyal. Jogerejük alapja nem a régiségben rejlik, hanem inkább az apostoli, a jézusi eredetben. Az első századokban a szokásjog és a hagyomány között alig tettek különbséget. A Nikaiai Zsinat számára mindkét szó ugyanazt jelenti, hiszen a 7. kánont így kezdi: „Mivel bevett szokás és régi hagyomány . . .“. Amilyen mértékben terjedt az írott jog, olyanban csökkent a szokásjog jelentősége. Ebből a csoportból két igen fontos iratot kapunk magyar fordításban: a Traditio Apostolica-t (83—107) és a Didaszkalia-t (108— 245). Az első mű, az Apostoli hagyomány, Római Hippolütosz műve kb. 215-ből. Ennek az egyházi rendtartásnak szövegét különböző töredékekből állították össze. Első fele (1—14. fej.) az egyházi közösség szerkezetéről és felépítéséről szól. Érdekességként megemlíthetjük, hogy a 4. fejezetben található a koncelebráció legrégibb emléke és az eucharisztikus imádság egyik korai formája, mely a mai második misekánon alapjául szolgált (85—86). A 15—21. fejezet a keresztségre való előkészítésről szól, s a liturgia számára fontos szövegeket tartalmaz. Az Apostoli hagyomány második fele (22—42. fej.) egyéb szokásokról, főleg pedig a közös imáról szól. A Didaszkália fő formája a prédikációs buzdítás. Témái: a keresztény élet, a bűnösök és a bűnbánat, intelmek a püspökökhöz, az egyházi hivatalok, az istentisztelet stb. A zsinati kánonok bő helyet foglalnak el a gyűjteményben, emellett igen alapos a bevezető is, amelyben a fordító összeállította a 400 előtti zsinatok listáját, számszerint 137-et. Részletesebben csak azokkal a zsinatokkal foglalkozik, amelyekből összefüggő kánonok maradtak fenn. Ezeket fordításban is közli. Nagyon fontos nevek szerepelnek itt, amelyek a dogma, a szentségtan, a liturgia történetében lépten-nyomon előfordulnak. Elég legyen itt az első két egyetemes zsinat, a Nikaiai és az I. Konstantinápolyi, kánonjaira utalnunk. Ugyanígy megtaláljuk itt az elvirai, arles-i vagy a szardikai Zsinat kánonjait, hogy csak a legfontosabbakat említsük. A pápai törvényhozással kapcsolatban helyesen jegyzi meg Erdő, hogy „jogalkotói tevékenységet először a formálisan is jogszabály alakot öltő ún. dekretális levelekben ismerhetünk fel. Dekretálisnak ... azokat a pápai leveleket nevezzük, amelyek az egyházi hierarchia egyházfegyelmi tárgyú kérdéseire válaszolnak, és széleskörű alkalmazásra tartanak igényt“ (27). A IV. századból az első, vitán felül álló dekretális Siricius pápa levele Himerius tarragóniai püspökhöz 385. febr. 10-ről. A levél válasz a következő problémákra: újrakeresztelés, házasság, bűnbánati fegyelem, szerzetesek és klérus. Pápai dekretális levelek főleg az V. századtól gyakoribbak. Az itt közölt levél a műfaj első hírnökei közé tartozik. Az egyházi jogforrás negyedik csoportját a püspökök levelei képezik. Ezeknek egyik fontos tanúját ismerhetjük meg a gyűjteményben, Gregoriosz Thaumaturgosz (kb. 213— 270) kánoni levelét. Tartalma a korabeli bűnbánati rend kiemelkedő dokumentuma. Euszeblosz fordítója, Baán István és az ókori egyházfegyelem dokumentumainak kiadója, Erdő Péter igen alapos munkát végeztek. A bő jegyzetekkel, név- és tárgymutatóval ellátott kiadások nagy segítséget jelentenek a keresztény ókor tanulmányo91
