Szolgálat 61. (1984)

Az egyház szava - Bűnbánat és kiengesztelődés (Szinódusi atyák)

Feleletet ezekre a kérdésekre az Evangélium ad. Ebben a feleletben tárul fel az ember előtt a remény kilátása. E nélkül a felelet nélkül nincs kilátás reményre.

Nem következik-e ebből, hogy újonnan el kell fogadnunk az örömhír üzenetét? Úgy kell elfogadnunk, mint olyan üzenetet, amely napjaink emberének életében éppen olyan döntő, mint a 2000 év előtti embernek volt? Elfogadnunk benső meggyőződéssel és a megtérés elszánásával?

Igen, új igehirdetésbe kell kezdenünk. Hirdetnünk kell az ember megtérését és hazatérését az Atyához.

Az Atya vár ránk. Az Atya elébünk jön.

Az Atya minden embert szeretne újból fiául, lányául fogadni.

Keljünk útra és menjünk Hozzá! Ez a mi reményünk! Amen.

BŰNBÁNAT ÉS KIENGESZTELŐDÉS

A szinódusi atyák felszólalásaiból (1983)

Msgr. Sanon, Bobo-Diulasszo (Nyugat-Afrika) püspöke

Felszólalásunk tárgya a közösségi kiengesztelődés az egyházi közösség szellemében.

Az Egyház szentségei szimbólumok, emberi jelek, amelyeket Isten azért ajánl fel az embernek, hogy életszövetségébe vonja, és megajándékozza szereteté- vel. Ilyen a kiengesztelődés szentsége is a bocsánat ajándékával.

Már most minden emberi jel valami társadalmi és kulturális modellel áll vonatkozásban. így társadalom és kultúra szinódusi vitáink két vendége; hallgatagok, hangjuk mégis kivehető. Ezért Nyugat-Afrika püspöki konferenciájának (CERAO) püspökei tudomásul veszik ezeknek a bennfoglalt modelleknek a jelenlétét, különösen azokét, amelyek Nyugaton jelentkeztek a lelki és anyagi, a magánjellegű és a közösségi, az egyén és a csoport közti nagy intellektuális törések következtében. Ezeket fogalmi megkülönböztetéseknek vették, de a gyakorlatban szakadássá váltak. Az eredmény: valódi és jogos hódítások, de jelentékeny hátrányok is. így például ott, ahol a társadalmak meghódították az időt toronyórákkal és zsebórákkal, az idő hiánycikké vált, az embernek nincs már rendelkezésre álló ideje. Ezzel szemben azoknak a népeknek, amelyeknek nincs órájuk, van idejük.

Ugyanígy a tér, amelyet egymás mellé helyezett magántulajdonokká szerveztek, illetőleg tördeltek, elveszítette közösségi befogadó értékét.

Nem hatolt-e be hasonlóképpen a hit személyes értelmének fölfedezése a magánterületre az egyéni áldozás, egyéni gyónás formájában?

Vajon a hitnek ez az egyénivé tétele kötelező út-e minden keresztény közösségnek, amely újonnan érkezett el Krisztushoz? A hagyományos afrikai tár63