Szolgálat 61. (1984)

Az egyház szava - A pápa beszéde a Katolikus Nap zárómiséjén

Az ember Teremtőjétől megkapta a szabadság adományát. Szabadságában rendezheti, alakíthatja ezt a földet, megalkothatja az emberi szellem csodálatos műveit, amelyekkel teli ez az ország és a világ: tudományt és művészetet, gazdaságot és technikát, az egész kultúrát. A szabadság képesíti az emberi szeretetnek arra az egyedülálló formájára, amely nem csupán természetes vonzódás következménye, hanem a szív szabad tette. A szabadság teszi képessé, az emberméltóság legmagasabb tetteként, Isten szeretetére és imádására.

Azonban a szabadságnak ára van. Minden szabad embernek meg kellene kérdeznie magától: Megőriztük-e a szabadságban méltóságunkat? A szabadság nem önkényt jelent. Az embernek nem szabad mindent megtennie, amit képes, vagy amire kedve van. Nincs szabadság kötöttség nélkül. Az ember felelős önmagáért, embertársáért és a világért. Felelős Isten előtt. Az olyan társadalom, amely bagatellizálja a felelősséget, törvényt és lelkiismeretet, az emberi élet fundamentumait ingatja meg. A felelőtlen ember beleveti magát az élet gyönyöreibe, a tékozló fiúhoz hasonlóan függőségbe jut, s elveszíti otthonát és szabadságát. Kíméletlen önzéssel kihasználja embertársait, vagy kielégíthetetlen az anyagi javak megkaparintásában. Ahol nem ismerik el a végső értékek kötelező erejét, ott széthull házasság és család, kevésbe veszik a másik ember, különösen a meg nem született gyermek, az öreg és a beteg életét. Isten imá- dásából a pénz, az emberek előtti tekintély vagy a hatalom imádása lesz.

Vajon az emberiség egész története nem a rosszul használt szabadság története-e egyben? Nem járják-e ma is sokan a tékozló fiú útját? Aggodalomtól, kétségbeeséstől eltöltve állnak összetört életük, az elárult szeretet, önmaguk okozta nyomorúságuk előtt. „Vétkeztek, és elvesztették az Isten dicsőségét“ (Róm 3,23). Azt kérdik maguktól: Hová jutottam? Hol van még kiút?

4. A tékozló fiú Krisztus példabeszédében az az ember, aki rosszul használta föl szabadságát. Ebben a példabeszédben megláthatjuk a szabadsággal való visszaélés, vagyis a bűn következményeit: az egyes ember lelkiismeretére nehezedő következményeket, de azokat is, amelyek a különböző emberi közösségeket és környezetüket, sőt a népeket és az egész emberiséget terhelik. A bűn az ember lealacsonyítását jelenti (vö. II. Vat. Zsinat, GS 13): ellentmond igazi méltóságának, ugyanakkor sebet üt a társadalmi életen, önmagában személyes és társadalmi dimenziója van. Mind a kettő elhomályosítja a pillantást a jó irányában, és megfosztja az emberi életet a remény világosságától.

Krisztus példabeszéde azonban nem hagy megrekedni a bűnbe esett, lealacsonyodott ember szomorú helyzeténél. „Útra kelek, hazamegyek apámhoz.“ Ezek a szavak fölismertetik velünk a tékozló fiú szívében a jó utáni vágyat és a csalatkozhatatlan remény fényét. Bennük kitárul a remény látóhatára. Ez a kilátás mindig rendelkezésünkre áll, mert minden ember és az egész emberiség együttesen útnak indulhat, hogy az Atyához menjen. Ez az igazság az örömhír magva.

„Útra kelek, hazamegyek apámhoz.“ Ezek a szavak a belső megtérést tanúsítják. Mert a tékozló fiú folytatja: „Megvallom: Apám, vétkeztem az ég ellen

59