Szolgálat 61. (1984)

Tanulmányok - Tóth József: A bűnbánat és gyónás a pap életében

önmagunkba mélyebben belelássunk, a pelyvát a búzától elválasszuk, és a beszélgetés folyamán tetteink és mulasztásaink rugóit felismerjük és feltárjuk. Sokszor már a megmondásnak gyógyító ereje és hatása van. Ilyen „gyónáshoz“ persze idő kell. Ajándékozzuk meg egymást és önmagunkat gyónási idővel szívesen és bőségesen. A szentmisén kívül sehol sem vagyunk annyira papok, mint a gyóntatásban.

Szabadjon még egy gyakorlati tapasztalatra felhívnom a figyelmet. Gyónásunk végén azonnal beszéljük meg a következő időpontot. A mai hajszolt világban és gyors lélegzetű életben nem könnyű egymást elérni. így magunk is úgy be tudjuk osztani az időt, hogy nem lesz probléma vele (legalábbis legtöbbször nem). Az a tudat pedig, hogy gyóntatónk meghatározott órában vár ránk, serkentést ad a természetes lazaság és lanyhaság ellen.

Feltétlenül szükséges, hogy a három alapmagatartást életviszonyainkban, kapcsolatainkban és munkánkban is megtestesítsük és kidomborítsuk. Ezért jó, ha gyónásunknak egy belső rendszert találunk, amely garantálja, hogy fontos életviszonyok és életterek nem maradnak figyelmünkön kívül. Többfajta rendszert lehet felállítani (ami meg is történt). A személyes szabadságot ebben a kérdésben nagyon tiszteletben kell tartanunk. Az alábbi rendszert is csak példaképp említem. Mint gyónó és gyóntató jó tapasztalatokat szereztem vele. A szentgyónásra való előkészületkor és gyónás közben is a következő pontokat tarthatnánk szem előtt:

1. Hogyan állok Isten előtt, és milyen a viszonyom Istenhez? Természetesen tartalmazza ez a pont a három alapmagatartást. Egészen világosan ide tartozik ez a kérdés is, hogy ápoljuk-e kapcsolatainkat Istennel (előkészület a szentmisére, elmélkedés, breviárium, szentségimádás, szentírás olvasása)? Megvan-e még a hallóképességünk az Úr különböző szavára és az önátadási készségünk? Hagyunk-e rendelkezni önmagunk felett? Mihez ragadtunk úgy hozzá, hogy akadállyá lett Istent kereső útunkon? Krisztus követésében élünk-e? Mi ebben az örömünk, mi a fájdalmunk? És így tovább, hogy viszonyunkat Istenhez élesebben meghatározzuk és hatékonyabban megújítsuk.

2. Hogyan állok közvetlen környezetemmel (a plébánián, esperesi kerületben, rokonaimmal, barátaimmal)? Van-e bennem tisztelet irántuk? Eljutottam-e odáig, hogy őket (is) testvéreimnek tudom Krisztusban? Van-e gondom lelki fejlődésükre? Szolgálok-e, segítek-e nekik, vagy kihasználom őket? A béke és a megbékülés, vagy az idegeskedés, harag és zsörtölődés forrása vagyok-e? Van-e plébániámon barátságos, lelki atmoszféra? stb.

3. Hogyan állok önmagámmal? El tudom-e fogadni önmagamat az én történetemmel, az én sorsommal, öregedésemmel, betegségemmel, határaimmal, magányommal, kilátásaimmal és esetleg kilátástalanságaimmal stb.? Élek-e? Tudom-e, hogy emberileg, keresztényileg mi éltet? Él-e (még) Krisztus bennem? Miből következtetek erre? Tartom-e még, hogy Neki növekednie és nekem fogynom kell? Van-e bennem (papi) kezdeményező erő? Mi elől menekülök? Szavam és tetteim fedik-e egymást? Számolok-e avval, hogy felelős vagyok és fele48