Szolgálat 61. (1984)

Tanulmányok - Alszeghy Zoltán: Gyóntak-e az öskeresztények?

sítették. Volt életfogytiglani kitaszítás is, ami az ősidők halálbüntetését helyettesítette. Kisebb vétkekért időleges kiközösítést szabtak ki. A külső elkülönülés kifejezte, hogy a vétkes elvált Isten népének életétől, és indítást adott a megtérésre. A kiközösített úgy élt, mint akinek nagy gyásza van, és imával, böjttel, jó cselekedetekkel igyekezett bűnét jóvá tenni. A vezeklési idő végeztével újra befogadták a zsinagógába.

2. A keresztények is így jártak el. A kis közösségekben hamar észrevették, ha valaki méltatlanul élt. A többiek, és elsősorban a közösség vezetője visszautasították az adományát, amit az eukarisztia előkészítése során ki-ki felajánlott; az idők folyamán a kezdeményezés egyre jobban minden egyes hivő lelkiismereti feladata volt. Jelentőségteljes szertartás keretében bizonyos vezeklési időt szabott rá a püspök. Ez alatt az idő alatt néha meg sem jelenhetett az eukarisztia ünneplésén, néhol elkülönített helyen kellett maradnia, és semmi esetre sem vehette magához a szentséget. Az egyházak vezetőinek egyik fontos feladata volt, hogy ebben az időben személyes igehirdetéssel buzdítsák, vigasztalják a bűnbánót; de az egész közösség kísérte imájával. A vezeklés végeztével a püspök kézfeltétele nemcsak kifejezte, hogy immár megért arra, hogy visszafogadják, hanem, akárcsak a kereszteíés, újra részesévé tette a Szentlélek benne-lakozásának.

3. Éppen ez a pont jelezte a legnagyobb különbséget a zsidó és a keresztény „kiközösítés“ között. A zsidó közösségben a kiközösítés alóli feloldás kizárólag a közösség külső rendje szempontjából volt hatással, csak azt jelentette: remélni lehet, hogy Isten megbocsátott neki. A keresztény feloldozás megadta a Szentleiket, tehát (feltételezve a bűnös megtérését, bánatát, meg- javulását) maga a liturgikus cselekmény idézett elő változást a bűnbánóban, árasztotta rá Isten megszentelő kegyelmét.

4. A második század közepéig a vezeklési idő valószínűleg mindenütt elég rövid volt, pár hétig tartott. A század végétől kezdve egyre szigorúbbá vált a rend. A vezeklés hosszú ideig, nem egyszer évekig, néha a halál közeledéséig tartott. A megbocsátást és az eukarisztiában való részesedést csak egyszer engedte meg az egyház. Aki visszaesett vétkébe, nem kapott többé feloldozást, hanem holtig jó cselekedetekkel, vezekléssel kellett keresnie az Isten megbocsátó irgalmát. A feloldozás után is szigorú kötelezettségek nehezedtek az újra befogadott bűnösre, pl. hosszú böjtök, néha a házasélettől való tartózkodás, bizonyos tevékenységek tilalma... Mivel nem volt világosan megszabva, hogy a nyilvános penitenciát rögtön a bűn elkövetése után kell végezni, sőt ez gyakran nem is lett volna lehetséges, szokássá vált, hogy sokan életük végére hagyták a feloldozás kérését. Úgy látszik, eltűrték, hogy közben, ha a vétkes nyilvánvalóan megtért, az eukarisztiához is járulhatott. így az atyák korának vége felé a bűnbánat szentsége a haldoklók szentségévé Vált. A nagy szigor ellentétes eredményt ért el, éppen meglazította a bűnbánati fegyelmet.

18