Szolgálat 61. (1984)

Tanulmányok - Kereszty Rókus: Isten békét teremtett Krisztusban

Az Atya azzal, hogy a bűnöstől elégtételt kívánt, emberi méltóságát tisztelte meg. Az emberben természetes igény van arra, hogy az elkövetett rosszat jóvá- tegye. Ha személyt sértettem meg, a jóvátétel elsősorban a megsértett személytől való bocsánatkérésben fog megnyilvánulni. De ha őszintén bánom, amit ellene vétettem, nemcsak üres szavakkal fogok bocsánatot kérni. Tettekkel akarom bizonyítani, hogy megváltozott a magatartásom, hogy most már becsülöm, talán szeretem is.

így nevel a jó szülő is. Tegyük fel, hogy anyja iránti tehetetlen mérgében a kisgyerek tört, zúzott, mindent fölforgatott a lakásban. Az anya erre nem azt fogja mondani: „Semmi baj sem történt, kisfiam. Tudod, hogy milyen jó anyukád vagyok. Én mindent megbocsátok, menj csak nyugodtan játszani.“ Ehelyett inkább ölébe veszi, és megpróbálja rávezetni arra, milyen rosszat tett: semmibe vette szülei gondoskodó szeretetét, sőt bosszút akart állni azokon, akik a legjobbat akarják neki. így vezeti a kisfiát az őszinte bűnbánathoz. Mikor pedig gyermekének szívből megbocsátott, nem azzal bocsátja el, hogy: „majd én szépen mindent rendbeteszek“. Ha gyermekét valóban emberré akarja faragni, akkor inkább ilyesmit mond: „Te egyedül úgy sem tudod a kárt jóvátenni. De segítened kell nekem, hogy együtt rendbehozzuk a lakást“. Ily módon a gyermeknek alkalmat ad arra, hogy bűnének következményeit jobban megértse, és megbánását tettekkel bizonyítsa. Az ilyen anya sokkal igazabb szeretettel bánik gyermekével, mint az, aki sem bocsánatkérést, sem „jóvátétel"-t nem kíván.

Isten nemcsak megteremtett minket és nemcsak gyönyörű lakást rendezett be számunkra, a teremtett világot, hanem gyermekeivé is fogadott. De azáltal, hogy mindezt végtelen szeretetből tette és az embertől szabad választ kívánt, mélyen sebezhetővé vált vele szemben. Az ember Teremtőjét és Atyját semmibe véve a legmélyebb ponton, atyai szeretetében sérthette meg az Istent. S nemcsak a számára berendezett lakást, a mindenség rendjét forgatta fel, hanem önmagát is a pusztulás útjára sodorta Isten azzal, hogy a bűn természetes következményeit csodás beavatkozással nem szüntette meg, s azzal, hogy az embertől őszinte bánatot és „jóvátétel“-t kívánt, az embert nagykorú szellemi lénynek ismerte el. Megkívánta, hogy legalábbis próbálja felfogni az Isten végtelen jóságán és szentségén esett sérelmet, próbálja kikönyörögni a bocsánatot, és a bűn romboló hatását tettekkel ellensúlyozni.

Azonban az ember önmagától csak arra képes, hogy megértse: véges és bűnöktől kikezdett szeretete képtelen a végtelenül jó és szent Istent méltóképpen szeretni. Még ha önmagát egészen Istennek tudná is adni — amire bűnös volta miatt nem képes —, azzal sem adna Istenhez méltó ajándékot. Azt is be kell látnia, hogy még a leghősiesebb aszkézissel sem tudja önmaga harmóniáját helyreállítani. Ezért Isten saját Fiát küldi el, hogy az ember a Fiúban és a Fiú által vigye végbe az engesztelés és elégtétel művét. Az édesanyának elsősorban a gyermek bűnbánata, újraéledő szeretete volt a legfontosabb; az „elégtétel“, vagyis a rendcsinálás nehéz munkája csak annyiban, amennyiben „ellene

11