Szolgálat 60. (1983)

Tanulmányok - Szabó Ferenc: Gilbert Cesbron tanúságtétele

viccelődő megjegyzés mögötti lelkiismeretfurdalásban megérzem az egyetlen szomorúságot: és ez az, hogy nem lettünk szentek. Ó, az elveszett idő, a megcsúfolt Boldogságok, ó, az átlátszóság! ,Nem készakarva tettem, nem készakarva tettem!* — ezt ismétli a gyermek anyjának, amikor éppúgy szüksége van a dorgálásra, mint a vigasztalásra, és zokogva vár. Én is várok“ (10-11).

Cesbron 1973-ban jegyezte le ezeket a gondolatokat, amelyeket könyve bevezetőjéül szánt. Még korábban, 1956-ban Pierre Lhoste rádiósorozatához fűzött megjegyzéseket „Az utolsó negyedóra“ címmel (19kk). Csalás és ámítás, ha valaki el akarja képzelni azt, hogy milyen lesz utolsó negyedórája. És mégis világszerte több ezer ember naponta valóban megéli ezt a tizenöt percet. „Több ezer emberi lény meghal e negyedóra alatt, de ezt nem tudják. Ez az ember lényegi meghatározása: tudja, hogy meg kell halnia, de nem tudja, mikor. És megfordítva, éppen ez határozza meg a gyermeket és az állatot: az elkerülhetetlen vég nem-tudása. A gyermek megszűnik az lenni egy szép napon, amikor megtudja — nem! elfogadja, hogy egy napon meg kell halnia. Bármilyen korban van is, e pillanatban felnőtté válik, és egész életén át menekül az elviselhetetlen gondolattól. A könyvek, a mozi, a rádió, az utazások mind csak arra jók, hogy meneküljünk a halál gondolata elől..(20) — Cesbron itt a pascali „divertissement“ (szórakozás) gondolatát variálja. Nagyon sokszor visszatérnek e moralistánál a pascali gondolatok.

Például ugyanebben az eszmélődésben később. „Kétségkívül, egyedül halok meg, te is egyedül halsz meg, mindannyian egyedül halunk meg. De valameny- nyiünknek már annyi barátja, annyi tanúja van az ismeretlen földön! Azok, akiket szerettünk, oly fájdalmasan szerettünk — ó!, bárcsak szorongás nélkül szerethetnénk őket, anélkül, hogy figyelnénk arcukon az idő előrehaladásának kérlelhetetlen jeleit — ez is az örökkévalóság: a derűs szeretettel helyettesíteni .hallgatag és mindig fenyegetett szeretetünket*... Ott vannak a Szentek, láthatatlan útitársaink földi zarándoklásunk során: szemlehunyva előre köszöntelek benneteket, Domrémy kis leánykája, Jeanne, Kis Lisieux-i Teréz, és te lourdes-i kislány, Bernadette! Már régóta túlhaladtam életkorotokon — és mégis, mindörökre idősebb nővéreim maradtok... Keresztények, gondoltatok arra, hogy akkor majd szemtől szembe ezt mondhatjuk az angyallal Máriának: .Üdvözlégy, Mária!...*? Üdvözölni Öt, megismerni, — nem, felismerni! öröm, öröm, örömkönnyek... Élők, hallgassatok rám: törekedjetek földi életetekben arra, hogy barátokat szerezzetek odaátra! Szeressetek! rejtetten is, nem várva viszonzást; megosztva javaitokat, még a szenvedésben is, szeressetek! Egyedül a szeretet számít. A magány, még ha kényelmes is, a legrosszabb rossz: mert nem a halál, hanem az agónia előjele, viszont a szeretet, még ha fájdalmas is, a legnagyobb öröm, mert az örök élet előíze“ (23).

Később, André Malraux, a híres író halálakor ismét a halálról elmélkedik. .André Malraux a halállal küzd...*, olvassa a hírt. „Valahányszor egy nagy ember agonizál, ezt az üres és hazug formulát írják le. Mert nem .küzdünk* a halál ellen, legalábbis nem azokban a pillanatokban: a halál már győzött.

47