Szolgálat 60. (1983)
Tanulmányok - Farkasfalvy Dénes: Hogyan olvassuk a Jelenések könyvét?
hangsúlyozza. Ez a gond jellemzi bizonyos fokig a János-evangéliumot is, amelynek mindkét záradéka (20,30-31 és 21,24-25) az írás tényét és az írásos tanúság maradandó módon hitet növelő és irányító szerepét emeli ki. János első levele is több ízben említi, sőt központba állítja az írás aktusát: „Azért írjuk ezt nektek, hogy örömünk teljes legyen" (1,4); „azért írok nektek, hogy ne vétkezzetek" (2,1); „új parancsot írok nektek“ (2,8); végül az „írni“ ige hatszoros megismétlésével találkozunk: 2,12-14. A Jelenések könyve azonban még ezen is túlmegy. A könyv, mint prófétai irat az egyházak kezébe kell, hogy kerüljön, amelyeknek a tanúságtevő szava szól. Amikor 21,6-ban ismét az „egyházakról“ van szó, visszautal az első fejezetek hét levelére, amelyekben „a Lélek beszél az egyházaknak“. A hét egyház viszont nemcsak egy helyi kis gyülekezet-csoportot, hanem — éppen a hetes szám szimbolikája révén — az egyetemes keresztény közösséget jelenti. A könyv tehát tudatosan a sugalmazott írásmű igényével lép fel. Nemcsak amennyiben a szerző a feltámadt Krisztustól kapta meghívását, nemcsak azért, mert a Lélek hatása alatt írt, hanem amennyiben az írásmű szövege, — annak betűje maga! — Isten műve az Egyház számára. Se elvenni, se hozzátenni nem szabad, aki ilyesmire vetemedik, Isten kárhoztató ítélete alá esik (22,18-19). A könyv mint az igazság mércéje jelenik meg; aki meghamisítja, az elveszti „az élet fáját és a várost“: az égi Jeruzsálemet és a visszanyert paradicsomot. Itt, az utolsó fejezetben látható igazán, hogy a Jelenések könyvének látnoka üzenetét mennyire központi fontosságúnak tartja. Nem kíváncsiságunk kielégítését célozza avval, amit kinyilvánít; sok képe és szimbóluma nem gyönyörködtetni és „izgatni“ akar. Fő mondanivalója az eszkatológia tényleges valósága: az igazak lelkének örök élete máris valóság, Krisztus végső győzelme és országa tényleges, menny és pokol, üdvösség és kárhozat reálisan tárul elénk. A mű mint levél zárul le, ahogyan a levél formai elemeivel kezdődött (vö. 1,4), és hét formális levelet tartalmazott az elején. Az evangéliumok mellett valószínűleg a levélforma volt az első század végén az az irodalmi öltözet, amelyben az egyház „apostolai és prófétái“ tekintéllyel írt műveiket a helyi egyházak elé terjesztették. Akárcsak más iratok esetében (1Jn, Zsid, Júd, 2Pét), nem igazi levéllel van dolgunk, hanem olyan írásművei, amely ezt a formát használva próbálja a maga tekintélyét öregbíteni. Talán nem tévedünk, ha a Jelenések könyvében kétféle irat, a prófétai könyv és az apostoli levél konvergenciáját látjuk. Az első az ószövetségi szent iratok nyelvét és formáit idézi, a második a Pál apostol által kezdeményezett egyházirányító köriratok stílusát követi. Evvel a Jelenések könyve mintegy összegezi az Istentől választott „próféták és apostolok“ (vö. Lk 11,49; 2Pét 3,2; Ef 2,20; 4,11) tanítására épült Egyház elvét, és így záradékában igazában a Szentírás kánonja — a prófétai (ószövetségi) és az apostoli (újszövetségi) iratok tekintélye mellett tesz hitet. 34
