Szolgálat 60. (1983)
Tanulmányok - Farkasfalvy Dénes: Hogyan olvassuk a Jelenések könyvét?
— tehát egyben mai — sorsára, hol fedezzük fel a „végső idők“ leírását, hol beszéljünk teológiai elvekről? Számomra úgy tűnik, hogy a fenti kérdéssorozatra a válasz, ha nem is egészében, de jórészt, két szempont vizsgálatából születhetik meg. Először is szemügyre kel! vennünk azt a történeti helyzetet és teológiai problémakört, amelynek keretében a könyv létrejött. Másodszor meg kell találnunk a mű „vezérfonalát“: a gondolatmenetet, amely a látomások és témák egymásutánját megmagyarázza. Egyrészt tehát bele kell hatolnunk a szerző és kora kereszténységének gondolatvilágába, másrészt — a mű irodalmi sajátosságait vizsgálva — azonosítanunk kell a témák és problémák láncolatát, amelyek a könyv gondolati vázát alkotják, hogy így a magyarázatban a mi figyelmünk is oda összpontosuljon, ahol a szerző gondolatainak gyújtópontja található. 2) A könyv történeti és teológiai háttere Hogy a Jelenések könyve ténylegesen szent János apostol irodalmi alkotása-e, messzire vezető és bonyolult kérdés. Az ún. „johanneikus“ irodalom többi darabja (a negyedik evangélium és három levél) mind tartalmilag, mind formailag jobban hasonlít egymásra, mint a Jelenések könyvére. Bár már a második század közepén szent Jusztin a könyvet szent János apostolnak tulajdonította, a mai bibliakritika rendkívül szkeptikus e kérdésben. Minthogy az ősegyház hagyománya sem egészen egyértelmű, a szerzőség kérdésére aligha tudunk megnyugtató feleletet találni. Csak annyi biztos, hogy a mű megírásakor a kereszténység már — legalábbis Kis-Ázsiában — meglehetősen elterjedt, tehát semmiképpen sem az első keresztény évtizedekben íródott. Az első fejezeteket betöltő hét levél mutatja, hogy az itt megnevezett hét városban jelentős számú keresztény él, akik mind ismerik és tekintélyként elismerik a szerzőt. A szerző magát Jánosnak és prófétának nevezi többször is. Bár később (21,14) utal a „Bárány tizenkét apostolára“, magát nem sorolja ezek közé. A keresztény közösség az említett levelek szerint három irányban találja magát szemben ellenséggel: a) A római birodalom, mint a Sátán eszköze eltiprással fenyegeti őket. Maga a látnok is Krisztus melletti tanúsága miatt szenved száműzetést Patmosz szigetén (1,9), tehát a hatóságok üldözése alatt áll. Az említett kis-ázsiai egyházaknak majdnem mindegyike ilyen helyzetben van: az efe- zusi közösség Krisztusért szenved (2,3); Szmirnában börtönbüntetést kaptak (2,9-10), Pergamumban egy Antipász nevű hivő vértanúhalált halt (2,13). A könyv utolsó fejezetei még világosabban fejezik ki a római hatalommal szemben egyre élesedő ellentéteket. A 13. fejezet tengeri vadállata kétségkívül a császári Rómát jelenti: azért bukkan föl a tengerből, hogy mint a Földközi tenger ura általános hatalmat gyakoroljon a birodalom felett (13,1). A „nagy vizek fölött ülő parázna asszony“ (17,1) ugyancsak a birodalmat, illetőleg Róma városát jelenti királynői ékességben. A hét halom említése (17,9) nem hagy kétséget afelől, hogy Rómáról van szó, aki „a föld királyain uralkodik“, de Isten ítéletét 28
